Óriási élmény volt. Tényleg. A gyerekeknek a színház – nekem
a gyerekek.
Amikor a nulladikosok osztályfőnöke meghívott, tartsak velük
Szolnoka a színházba, örültem az év végi közös programnak, és örültem a
színházlátogatásnak, de szorongtam is, mert a cím - „Jézus Krisztus Szupersztár”
- kétségeket ébresztett a gyerekekben a felhőtlen szórakozást illetően.
De már a színház elbűvöltté tette őket: az impozáns homlokzat,
a közelben csordogáló mohos szökőkút, a mellettünk hömpölygő folyó. Bent az
izgalom pedig már szinte tapintható volt – a vörös plüss kárpitok, az
aranyfüstös gipszstukkók, az elegáns ruhák által árasztott hangulat magával
ragadta a fiatalokat – a felcsendülő zene, Júdás rockegyüttesben edződött rekedt
hangja, a Simon apostolként feltűnő pokolgépes Kalapács József pedig teljes
meglepetés volt számukra.
A szünet készületlenül érte őket: tág pupillákkal,
visszafojtott lélegzettel nézték a legördülő függönyt, és tétován kászálódtak
ki a széksorok közül. A figyelmeztető csengő szinte mindenkit bent talált: a
jól ismert történet, számukra ennyire „új” köntösben lenyűgözte a mi kis
közösségünket, és amikor elhalt az utolsó akkord is, vörösre tapsolták a
tenyerüket!
Kis szusszanás után a busznál találkoztunk – volna, de a
fele csapat hiányzott!!!
A művészbejárónál leltük őket, papírdarabokat szorongatva: a
sok kis „nyegle” tinédzser hosszú ideig toporgott, mire megszerezték a trófeát:
a vágyott autogramot – és mellé egy kézfogást! Dávid Kata nevelőtanár
|