Helyezze el és kínálja szolgáltatását Magyarország üzleti adatbázisában!
Lépjen be itt, ha Ön már regisztrált szerkesztő!
Elfelejtette jelszavát?
- Tudjon meg többet a regisztrációról itt
- Kérjen segítséget Web-tere elkészítéséhez itt
www.mtportal.hu
www.hajduszoboszlo.hu
www.keszthely-heviz.hu
www.veszpremmegye.eu
Mutassa meg honlapját a térképen!
| Díjmentes regisztráció | Keresse meg a térképen! | Hirdetések listázva | Hírgyűjtő | Programgyűjtő |
|
|
|
|
Komlón és szerte Baranyában sokan ismerték. Naponta várták írásait. Tudósításaiból értesültek a helyi történésekről. Véleményt formált, érzékenyen foglalkozott mind a kifogásolásra, mind az elismerésre méltó dolgokkal. Szeretett írni. Tudott is.
Készítem a csokrot, gyújtom a mécsest, emlékezem. Halottak napján az élők üzennek földi dolgokról azoknak, akik már egy másik dimenzióban vannak. Hiszem, hogy ott vannak és várnak. Várnak és befogadnak, mert csak velük együtt kerek a világ. ha nem ideát, hát odaát...
Napra hatvankét évvel ezelőtt különösen nagy veszteséget szenvedtek el a cigányok Auschwitz-Birkenauban, amikor immár válogatás nélkül rájuk engedték a halálos gázt. Asszonyra, férfire, alig-élt gyerekre, jobb napokat érdemlő öregre. Csak azért, mert más rasszhoz tartoztak, mint amely kívánatosnak találtatott Hitler ideológiája szerint.
Anyának lenni jó. A legszebb, a legnemesebb a világon. A földön bárki emberfia járhat mindközönségesen,, átkelhet szárazon és vízen, de lebegni fölötte átszellemült örömében csak az anya tud. Mert a titkot egyedül ő ismeri. Az összetartozás, a vér a véremből, a testemből táplálás szent misztériumát, ahogy a nekem fáj, ha őt bántják érzése is csak az ő osztályrésze.
Egy évvel ezelőtt az ENSZ a Holokauszt emléknapjává nyilvánította január 27-ét. Ez alkalom számomra egy szubjektív emlékezésre. Édesapám tiszteletére.
Alig pár napja emlékeztek az érintettek és a velük együttérzők a budapesti gettó felszabadulására. Alig pár napja lehetett olvasni a lengyel állam megkésett kárpólási hajlandóságáról. Alig pár napja készült el zsidó-keresztény családom fájdalmasan szép történetéről szóló könyvem magánkiadásban. (Ugyan mi másban?) Alig pár napja döntöttünk még élő közelebbi-távolabbi rokonok, hogy találkozunk. Találkozunk és emlékezünk. Emlékezünk és tervezünk. Méltóbb éveket, újabb találkozásokat.
Augusztusban Hirosima rémségeire emlékezünk. Tiltakozunk. Miközben megint (és mindig) folyik a vér, hal gyermek és felnőtt, pusztul természeti és emberalkotta érték. Ki állítja le a háborút, a terrort, az öldöklést, a gyűlöletet? Mikor leszünk mindannyian emberszabásúak a szó legnemesebb értelmében? Mikor lesz valóban szent és sérthetetlen az élet, a béke?
Május kilencedikét, a második világháború befejezését a béke napjává nyilvánították. De hallgatnak-e azóta mindenütt végérvényesen a fegyverek? A válasz: nem. De törvényszerű-e, hogy így legyen, hogy ezután már mindig így is maradjon, hogy bármikor bárhonnan látható és láthatatlan veszélyek leselkedjenek ránk? Hogy aknarepesztől, sebesüljön csecsemő, bombától pusztuljon gonddal épített ház, porig omoljon templom, iskola, anya sirassa életre szült fiát, hogy madár se járjon ott, hol azelőtt virult a táj.
Valami nagy baj van nálunk. Ha már asszonyt és gyerekeket is fenyegetnek, hogy (feltehetően) ezzel kellemetlenkedjenek a riválisnak. Vannak viszont szervek, intézmények, amelyeknek tenni kellene a dolgukat. Valószínűleg nem az őrzés az egyetlen eszköz, hanem az intézkedés a szabályok betartásával, de keményen.
A hősies segítségnyújtásnak, az összefogásnak nem volt meg az eredménye, Rebeka elment.. Édesapjáé minden nagyrabecsülésem.
|
|
|