|
Új barátokra, új családra találtam Kisvárdán
- Egy japán cserediák gondolatai-
Az az igazság, hogy amikor megtudtam, hogy itt fogok egy évig cserediákként tanulni, el sem tudtam képzelni, hogy hol van Magyarország. Anyukámmal egymásra néztünk, és mindketten ugyan azt gondoltuk: hol van Magyarország? Így változott meg egy csapásra az életem.
Rendben, ez lehet, hogy túlzásnak tűnik, de így volt. Dokumentumok beszerzése, találkozók, aggodalmak…. Anyukám egyfolytában amiatt aggódott, hogy elég biztonságos országba jövök-e. Többször is felhívta Naraban a Rotary Club ifjúsági felelősét, hogy lehetne-e változtatni az országon. Mindig azt a választ kapta, hogy ne aggódjon, biztonságos helyre kerülök.
A kétségek ellenére elkezdtem egy régi barátunk magyar férjénél magyarórákat venni, és a kisvárdai Rotary Club ifjúsági felelősével, jövőbeli magyar anyukámmal, dr. Nagy Judittal e-maileket váltani, hogy minél jobban megismerjük egymást. Az első e-mailt a tanárom segítségével magyarul írtam, és így azt a hamis benyomást keltettem, hogy már jól beszélek magyarul.
Teltek-múltak a napok, és már azon kaptam magam, hogy a repülőgépen ülök. Nem csak a családom, hanem a barátaim, és az ottani Rotary Club néhány tagja is kikísért a repülőtérre. Mindannyian sok szerencsét kívántak, és a Rotary Club tagjai még egyszer biztosítottak arról, hogy biztonságos országba utazom.
És most ugorjunk előre néhány hetet. Gyönyörű napos idő, Szent László Szakközépiskola, igazgatói iroda – és mindenki engem néz. Majd évnyitó- és még több tekintet mered rám. Találkoztam az osztályfőnökömmel, Szanyi Katival, és néhány osztálytársammal. Nem értettem semmit az igazgatói beszédből, és másra nem is emlékszem, csak arra, hogy rettenetesen meleg volt.
És most kezdődik a harmadik hónapom ebben az országban. Emlékszem, hogy otthon, Japánban még azt hittem, egy hónapot sem fogok kibírni – és most itt vagyok, és IMÁDOK itt lenni. Szeretem Kisvárdát, már vannak kedvenc helyeim is. Nagyon szeretek a magyar anyukámmal és a magyar kishúgommal elsétálni a várba, a boltba, akárhova.
A nyelviskolában tanulom a magyar nyelvet, és kétszer, háromszor olyan gyorsan haladok, mint Japánban.
A 3 hónap alatt annyi mindent megtapasztaltam! A nyelvi fejlődésen kívül hozzászoktam az ételekhez (már jól tudom használni a villát és a kést is!), megszoktam, hogy megpuszilnak (Japánban mindig csak meghajlással köszöntjük egymást), és már a kíváncsi szemek sem zavarnak annyira.
Szeretem a magyar családom. Néha még azt is megkérdezik tőlük, hogy örökbe fogadtak-e engem. ’Mindkettő a tiétek?’- mára ez lett az egyik kedvenc magyar mondatom.
Találkoztam a Magyarországon tartózkodó többi cserediákkal, a világ minden részéről, mint Brazília, Mexikó, USA, Taiwan stb. Időnként összejövünk a Sátoraljaújhelyben tanuló Rotarys diákokkal. Most éppen egy közös projekten dolgozunk az ottani kishatárral kapcsolatban. (Úgy gondoljuk, nem igazságos, hogy a magyar kocsik itt nem kelhetnek át, míg a szlovák kocsik igen.) Egy közös riportot szeretnénk írni erről, mely személyes élményeinken, és más emberekkel való beszélgetéseken alapulna.
Mindenki azt kérdezi, nincs-e honvágyam. Őszintén mondom, hogy nincs. Persze néha hiányoznak a szüleim, amikor nagyon fáradt vagyok, de pozitívan gondolkodom, túlteszem magam rajta hamar. Skype-on beszélgetünk, és néha a magyar telefonszámomon is hívnak (ez sokkal olcsóbb, mint a japán számom). Egyébként is, nem azért jöttem Magyarországra, hogy itt búslakodjam, vagy hogy honvágyam legyen.
Miért is jöttem? Azért, mert tudom, hogy ez egy vissza nem térő óriási lehetőség volt számomra, ami az életben csak egyszer adatik meg. Japánban nem nagyon ismerik Magyarországot. Csak egy a nagyon távoli országok közül valahol messze Európában. Amikor olyan sokan kérdezték tőlem, hogy hol helyezkedik el, és miért pont oda megyek, rájöttem, hogy otthon majd én lehetek a híd a két ország között. A Rotary azért engem küldött ebbe az országba, mert tudta, hogy én leszek a legjobb erre a feladatra – és büszke vagyok erre. El fogok mindent követni, hogy minél több ismerettel és nyelvtudással térjek vissza Japánba. A jövőben olyan munkát szeretnék majd, ahol kamatoztathatom azt a sok tapasztalatot, amit itt szereztem és fogok szerezni. Remélem, hogy így is hozzájárulhatok majd a nemzetek, kultúrák egymáshoz való közeledéséhez, ahhoz, hogy a következő generáció egy megértőbb világban éljen.
A Rotary nélkül nem élvezhetném ezt a lehetőséget, mely oly sok ajtót kinyitott a számomra. Más programok jóval drágábbak és a Rotary szabályainak a legkönnyebb megfelelni. Még Olaszországba is elvittek, és a jövő hónapban Bécsbe is el fogok jutni. A Rotary Club értünk , tizenévesekért dolgozik, anélkül, hogy bármi ellenszolgáltatást kérne ezért. Fizettek értem, pedig nem ismertek személyesen, és ezért teljes szívből hálás vagyok.
Igen, ijesztő arra gondolni, hogy egy évet egy idegen országban tölts. De megéri! Sosem gondoltam volna, hogy újságcikket fogok írni, vagy hogy interjút fogok adni az MTV-nek.
Az elvárásaim, álmaim, reményeim annyira mások most, mint Japánban voltak. Már tudom, hogy meg tudom azt is tenni, amiről azt hittem, hogy lehetetlen.
- Hinako Takeuchi -
|
