|
Az 1944-’48-as év sokak számára nem volt túl fényes. Többek között a nagymamámnak, Mag Eleknének sem, aki sok rosszat megélt már élete során. Sok betegségen átesett, meghaltak a szülei, elveszítette gyermekét, vejét és átélt egy szörnyű háborút is. 1944-ben Tiszaörsön élt a családjával, ezt a falut uralmuk alá vették az oroszok. Igaz, nem sok időt töltöttek ott, de maradandó élmény volt számára.
A ti házatokban is voltak oroszok?
Igen.
Mi az akkori Lenin úton laktunk a családommal. Én akkor nyolcéves voltam. Az utca tele volt oroszokkal, akárhová néztem, mindenütt őket láttam. Minden háznál letelepedett, autókkal, teherautókkal. Kinéztek egy házat, ott műhelyt, a másiknál varrodát, a harmadiknál a sebesült katonákat látták el.
Bántották az embereket?
Az orosz katonák két részre oszlottak. Voltak a kedves, megértő, segítőkészek. Egy öreg orosz katona bácsi minden nap tele szatyrokkal jött „haza”. Kirabolták a környező boltokat, kocsmákat a társával, és az édességet mindig nekem adta. Annyit hozott, hogy a fél utca jóllakott volna belőle. Én kisgyerek voltam, nagyon örültem, hogy bent vannak az oroszok, mert addig nem éltünk ilyen jól.
De voltak az erőszakos, tiszteletlen, tanulatlan katonák is, akik több kárt csináltak mint hasznot. Hiába mondtuk nekik, hogy mosakodjanak meg… már olyan büdösek voltak, alig lehetett mellettük megmaradni. A WC-t ezek nem ismerték. Akivel jóba voltak, azokat nem bántották . A fiatal nőket vagy éppen gyerekeket, mikor milyen napjuk volt, megerőszakolták. Az én nővéremet is meg akarták, aki akkor 17 éves volt, de az volt a nagy szerencséje, hogy megszökött, elment a nagyapánkhoz, ahol szintén voltak katonák, de normálisak, és ők védték meg. Volt olyan asszony is, akinek nem volt ilyen nagy szerencséje. Tisztán emlékszem, hogy az egyik ismerősünket beleásták a földbe, és a saját családja, gyerekei szeme láttára gyalázták meg sorra. Soha többet nem lehetett gyereke.
Miből éltetek, láttátok el a sok katonát?
Minden nap loptak annyit, hogy tele legyen a hasuk. Teheneket, birkákat, malacokat, csirkéket, amit találtak. Mindig húst ettek volna, nagyon kevésszer került tészta az asztalra. Aki megfőzte az ételt, jelen esetben nálunk az édesanyám, mindig meg kellett kóstolnia, nehogy mérgezett legyen. Ha látták, hogy semmi gond, ők is nekiláttak a falatozásnak. Nekünk is mindig ennünk kellett, még akkor is, ha nem voltunk éhesek, mert agyonütöttek volna. Még étkészletről sem kellett gondoskodnunk, mert kirabolták az egyik háztartási boltot, és hoztak annyi új bilit, hogy mindenkinek volt miben ennie. A reggelit, vacsorát maguknak készítették, vagy éppen nem ettek semmit.
Hogy értettétek meg egymást a katonákkal, mert, gondolom, ti nem tudtatok oroszul, ők meg magyarul!
Mi mondtuk a magunkét magyarul, ők meg oroszul. Ha a keresztapám eljött hozzánk - ő értett oroszul - akkor lefordította, ha nem, akkor meg mutogattunk kézzel, lábbal. De nappal nem nagyon voltak azok otthon, csak enni jöttek haza, meg aludni.
Akkoriban jártál iskolába, vagy egyáltalán volt iskola?
Mielőtt bejöttek az oroszok, 1. vagy 2. osztályos lehettem, de erről a két osztályról nincs meg az értesítőm (bizonyítványom), mert amikor bejöttek - az iskolában is tartózkodtak -, elégették azokat, minden iratot.
Nem lázadtak ellenük a falusiak?
Mertek volna szólni, rögtön agyonlőtték volna őket. Sok mindenkinek nem tetszett, hogy bent voltak, de nem tudtak mit tenni, mert féltek. Én is féltem, pedig gyerek fejjel azt sem értettem, mi folyik körülöttem. A halálos ellenségemnek sem kívánom a háborút.
Meddig voltak a faluban?
Egypár hónapig, arra már nem nagyon emlékszem. 1944 októberében jöttek be, de decemberbe vagy januárban már mentek is. Mi el akartunk menekülni a családommal. A lovas kocsira felpakoltuk a holmijainkat, már indultunk volna, mikor az édesapám azt mondta, hogy nem mehetünk el, mert a tehenünk kint van a legelőn a csordával. Fontos lesz majd az, az evés szempontjából. A csordával nem jött haza a tehenünk, így nem indultunk el. Nagy szerencsénk is volt, mert a Tisza-hídon akartunk átkelni, és másnapara megtudtuk, hogy éjjel a hidat felrobbantották az oroszok. A tehenünk meg azóta sem jött haza, az is az oroszoké lett.
Amikor elmentek vittek magukkal foglyokat?
Egy vasárnap reggelre mentek el, hűlt helyüket találtuk. Biztos valami felettük álló embertől kaptak telefont. Nem nagyon firtattuk, hogy hová mentek, miért, mert örültünk, hogy eltűntek. A nővérem udvarlóját elvitték Oroszországba, vagy 3-4 évig volt fogoly. De amikor haza jött, csont és bőr volt, nem győzték orvosról orvosra vinni. Mindenféle betegséget összeszedett, és amit mesélt, hogy hogy bántak vele, hogy kínozták azt a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom.
Én már mondhatom, hogy úgymond két háborút megéltem. Az 1944-es háborút, meg az ’56-os forradalmat. Mindig nagy rettegésben éltünk a családommal – mondta a 70 éves nagymamám, akiben felébredtek a régi emlékek az interjú után, és a régi, megsárgult fényképeket nézegetve a könycsepp kicsordult a szeméből.
|
