A csapból is az folyik manapság, hogy kell élni, mit kell
enni, hogyan kell öltözködni, mennyi időt kell sportolni és kapcsolatokra
szánni – hogyan kell párkapcsolatban élni. Az egész világ, férfiak és nők
minden erejükkel azon fáradoznak, hogy egy pontosan meghatározott kategóriába
gyömöszöljék magukat: a menedzsernő, a bölcsészlány, a kozmetikus, az írónő, a
menyasszony, a nagymama, a feleség, vagy éppen a szingli kategóriájába.
Jól tudjuk, hogy semmi sem fekete vagy fehér, és bizonytalan
válasz adható arra a kérdésre, hogy helytáll-e mondjuk az a fogalom, hogy
„anya”, vagy „feleség”. Tény, hogy kétszáz éve ez a két szó mindent
megmagyarázott és elképzelhető, hogy mára életképességét vesztette, de vajon
van-e létjogosultsága ellentétének, a szingli fogalmának? Jelen volt-e a
köztudatban ez a meghatározás azelőtt, hogy Bridget Jones és Terézanyu
tragikomikus alakja feltűnt volna a színen, és egy egész kulturális ipar épült
volna az egyedülálló nő toposzára?
A Magyar Virtuális Enciklopédia szerint a szingli
egyedülálló nő/férfi, aki tudatosan úgy alakítja az életét, hogy huzamosan nem
fér bele se társ, se család; jellemzően városi, képzett, jó anyagi helyzetben
lévő, fogyasztásorientált, húszas-harmincas-negyvenes éveikben járó ember, aki
csak alkalmi kapcsolatokat tart fenn. Aki kicsit is ért a női nemhez, legyen
csodálója, vagy épp a tagja, érzi, hogy ez a meghatározás sántít kissé. Elég
ahhoz némi pszichológiai érzék, vagy érzelmi intelligencia, hogy az átmeneti
„single” állapotot ne tegyük egyenlővé a választott egyedülléttel, amely mind
500 évvel ezelőtt, mind a mai napig maximum apácákra vonatkozott, vagy azokra a
megrögzött vénkisasszonyokra, akik jelentős kisebbséget képezve, különböző okok
folytán mindig jelen voltak a társadalomban, mindig is nagyobb feltűnést
keltve, mint a megrögzött agglegények. Sokkal inkább érezzük, hogy az a lány,
aki állítása szerint nem akar megállapodni, egész egyszerűen még nem találta
meg azt a személyt, aki miatt hajlandó lenne feladni függetlenségét, és nem
feltétlenül marad amellett a férfi mellett, aki mellett a kelleténél több
kompromisszumot kéne kötnie. A biztos egzisztenciális alapokon álló, a
párválasztásban egy bizonyos mércét felállító és a megfelelő partnerre hosszabb
ideje várakozó nőt legegyszerűbb elhelyezni abban a kategóriában, hogy
„szingli”, mintsem szembenézni a ténnyel, hogy a 21. században fenekestül
felborult az a rend, amelyet oly sokáig, anyáinktól kezdve megszoktunk. Ezért tűnhet
úgy sok méltatlankodó véleményalkotó számára, mintha a nők hirtelen önző,
gonosz szinglikké alakultak volna át, a pelenkavásárlást plázakörutakra, a
vacsorafőzést koktélpartikra cserélve, mit sem törődve a népességszaporulat
elkeserítő adataival. Az igazság talán csak abban rejlik, hogy a megtépázott
harmónia lyukait igyekezzük olyan üres fogalmakkal megtölteni, mint a „szingli
nő”.
Segítségre van ebben számunkra a média, a filmek, a
sorozatok, Sarah Jessica Parker és felpántlikázott csapata. Ők mind egy
válaszreakció arra a jelenségre, amely már jóval korábban jelen volt, de a
közvélemény nem verte nagy dobra és nem alkotott köré definíciót, mert nem
látta semmi értelmét.
Viszont bármilyen furcsa, erre a körítésre mégis szükség
van. Szükség van arra, hogy egy facér nő – különösen a mi kissé konzervatív
társadalmunkban – maga mögött érezhesse a cipőmániás Carrie Bradshaw-t, vagy az
ügyetlen Allie McBealt, mert ennek a kreált identitásnak is van haszna: inkább
állítsa magáról azt, hogy jófej, belevaló, dögös szingli, azonosulva egy
elképzelt közösség tagjaival, mint hogy magányos, sajnálni való, egyedülálló
harmincas… Elkendőzve a tényt, hogy a kettő igazából csak egymásnak
szinonimája.
