„Szeretném magam hasznossá tenni!”

Közgazdásznak tanult, mégis ünnepelt színésznõ vált belõle. Jobbára klasszikus szerepekben tûnik fel, mégis lelkesen védi a fiatal kollegákat. Sydney-tõl New Yorkig a világ számtalan színpadán szerepelt már, mégis az Operett Színház Nagymezõ utcai deszkáin érzi igazán jól magát. A mindig vidám Oszvald Marikával beszélgettünk…

– Meg tudná mondani, mikor és hogyan dõlt el, hogy a színház lesz az otthona?
– Ez alighanem a sors rendeltetése volt, mert már egészen kicsi koromban, három-négy évesen tudtam, hogy egyszer színésznõ válik belõlem.

– No meg hát olyan családi háttérrel, mint az Öné, talán nem is lehetett más választása, mint a színi pálya. (Oszvald Marika) 
– Tévedés, lehetett volna. Ugyanis a szüleim közgazdasági technikumba írattak, hogy legyen egy szakma a kezemben, hiszen a színészi pálya igencsak bizonytalan. Édesapámék látták ugyan, hogy tehetséges elõadó vagyok, de hát egy ilyen hivatáshoz nem elég a tehetség, rengeteg szorgalomra és gyakorlásra is szükség van. Amikor a szakiskolát elvégeztem, felvettek a Színmûvészetire, és ekkor már rendszeresen színpadra is léphettem.

– Az Egyesült Államoktól Japánig a világ számos pontján felléphetett már. Hol felemelõbb érzés állni: a Sidney-i Operaház színpadán vagy a Nagymezõ utcai deszkákon?
– Nem lehet összehasonlítani a kettõt, mert ugye itthon azért mégiscsak itthon van az ember. Amikor viszont külföldre megyek, az azért különleges, mert ott mindig elsõre kell hatni, ott nem számít a múlt, a hírnév, csak a teljesítmény. Nagyon nagy örömet okoz, ha egy idegen országban a saját nyelvemen arathatok sikert.

– Az eddigi munkássága alapján az az érzése támad az embernek, hogy kimondottan a klasszikus darabokban érzi jól magát…
– Pedig ez nem igaz! Én minden darabban jól érzem magam, de úgy tûnik, hogy azok, akik rám feladatokat bíznak, úgy ítélik meg, hogy a klasszikus szerepek állnak hozzám a legközelebb. Ezzel együtt bárhol bármilyen színészi feladattal megbíznak, én annak igyekszem megfelelni.

– Ezt értsem úgy, hogy akár egy olyan progresszív felfogású produkcióban is el tudná képzelni magát, mint az Operett Színház és a Nyugati Teátrum év eleji közös darabja, a Tavaszébredés címû musical? (A mû a kamaszkor problémáinak formabontó megközelítésével jócskán meghökkentette mind a közönséget, mind pedig a színházi szakmát – a szerk.)
– Abszolút!

– Ezek szerint látta a darabot. Hogy tetszett?
– Nem voltam tõle hanyatt esve, de azért tetszett.

– És a fiatal kollegák teljesítménye?
– Szerintem rendben volt. Azt gondolom, hogy hibáznak, akik elsõ nekifutásra ítélik meg a mostani fiatal színészeket, mert igenis el kell telnie egy kis idõnek, hogy ki tudjanak bontakozni és a valódi énjüket tudják mutatni a közönségnek. Amikor elõször áll valaki a pódiumon, akkor nem is lehet elvárni tõle, hogy igazán önmagát adja, hiszen önkéntelenül is a rutintalanságával és a lámpalázával van elfoglalva.

– Azt tessék nekem megmondani, hogy miért „vállalta be” a Vacsoracsata címû produkciót?
– Egyrészt azért, mert nem tartom magam rátartinak. Másrészt pedig azért, mert be kell vallanom, hogy borzasztó játékos alkat vagyok. Gyermekkoromban ugyanis rengeteget sportoltam, s innen maradt bennem egyfajta versenyszellem. Mindazonáltal nem is annyira a gyõzelem mozgatott, mint inkább a kíváncsiság, hogy mit lehet kihozni egy ilyen mûsorból.

– Emlékszem, amikor önre került a sor, szabályos kis estet adott a vendégeinek. A hétköznapokban is ilyen nagyvonalú?
– Azt gondolom, hogy igyekszem! (Nevet.) Bár azt is el kell mondanom, hogy eközben az abszolút természetesség híve vagyok. Tény, hogy szeretem, ha az emberek jól érzik magukat körülöttem, szeretem kiszolgálni õket, hisz a hivatásom is errõl szól.

– A mûsorban megismert emberekkel tartja még a kapcsolatot?
– Igen, néhány nappal ezelõttre terveztük is, hogy öszszejövünk, de ez mindenféle egyéb elfoglaltságok miatt végül elmaradt. Ezzel együtt telefonon szoktunk beszélni egymással, és nem kizárt, hogy még a nyárutón újra vendégül láthatom õket.

– Honnan meríti azt az életenergiát, azt a vidámságot, ami mindig az arcára van írva?
– Szerintem az eredendõ boldogságot maga a létezés öröme táplálja. Az, hogy megszülethettem, és itt lehetek a földön, energiával tölt el. S ha már itt vagyok, szeretném magam hasznossá is tenni. Ennyi az egész!