|
Hogyan bánjunk kamasz gyermekeinkkel?
Felnővén sokan hajlamosak vagyunk elfelejteni, kamaszéveink
alatt mennyi gondot, problémát okoztunk szüleinknek. Aki viszont maga is
szülővé válik, nemigen kerülheti el ezt a különös „múltidézést”, amikor azzal
szembesül, hogy aranyos kisfiából indulatos, morcos vagy éppen agresszív
tinédzser lesz, a bájos, cserfes kislány pedig túlérzékeny, kiszámíthatatlan lázadóvá
válik.
 A kamaszkor problémái nagyobb horderejűek, mint a
gyermekkori gondok, amelyekre a tinik a korábban megszokottaktól eltérően
reagálnak – s ilyenkor a szülőknek is másfajta viselkedést kell elsajátítani,
hogy megismerjék szinte „új” gyermeküket. A rendellenes magatartás leginkább a
látott mintáktól való eltérésben, az elvárásokkal szembeni dacban testesül meg,
míg az anyukák, apukák az addigiakhoz képest jóval passzívabb szerepre
kényszerülnek, miközben gyermekükre mind több veszély leselkedik.
A szülők többféle reakció közül választhatnak, de sem a
radikális tiltás, sem a sarjuknak adott teljes szabadság nem vezethet
eredményre: az állandó büntetés még erőteljesebb lázadást vagy bezárkózást, a
kontrollálatlanság pedig a szülői érdektelenség és a magárahagyatottság érzetét
keltheti. Könnyű dolgunk azonban az arany középúttal sincs: a mind önállóbb
akaratú kamaszgyereket elláthatjuk ugyan tanáccsal, de meg kell találni azt a
módot is, amivel el is fogadja útmutatásunkat. Mert bizony az „átok kölyke”
ilyenkor már azt fogad el és fogad meg – amit ő akar…
Épp ezért viszont hagyni kell dönteni, választani: ne
kényszerítsük rá, amit nem akar, ne saját régi, feladott álmainkat, hanem saját
vágyait teljesítse be! Azt tanulja, vagy azt a sportot űzze, amit a legjobban
szeretne, különben a kedvetlenségből fakadó kudarcok súlyos frusztrációhoz,
lelki labilitáshoz, önbizalomhiányhoz vezethetnek.
S ami talán a legfontosabb szülői viselkedés: a figyelem és
a megbocsátás. Hallgassuk meg együtt érzően, támogatóan problémáikat, és ha
kérik, segítsünk azt megoldani; ha viszont nem, akkor kioktatás helyett
vonuljunk inkább a háttérbe, s bízzunk bennük, abban, hogy újabb tapasztalattal
gazdagodva maguk is képesek a tanulság levonására. A gyakoribbá váló
mindennapos súrlódások után pedig – még ha a hangnem és a hangerő határát a
szülőnek is kell kijelölnie és gyermekében tudatosítania – tudjunk megbocsátani
is, hiszen a kamaszlelkeknek olthatatlan szüksége van szeretetre és a tudatra,
hogy van valaki, aki hisz bennük, megbocsát nekik: akire mindig
támaszkodhatnak. (Hírnök magazin)
|
