Jobb szerelmi élet, kevesebb veszekedés, kisebb elhízás veszély
Egy korábbi kutatás szerint a magyar háztartások a legtöbbet az ennivalóra áldozzák. Ha ez a tény nem is, az élelmiszerláncokban púpozott bevásárlókocsival furikázó családok képe sokak számára ismerősen rémlik fel. De hiába költünk vagyonokat a napi betevőre, ha elköltésére egyre kevésbé figyelünk oda. 

A GfK Hungária 2007-es jelentéséből kiderül: a magyar felnőttek harmada rendszertelenül étkezik, s ez cseppet sem zavarja. A korábbi évekkel összevetve egyre többen vannak, akik soha nem reggeliznek, sőt a legfrissebb, 2009 adatok is azt súgják, az össznépi összevisszaevés kitartóan hódít hazánkban.     
Pedig ideje lenne elkezdeni az odafigyelést. Elsősorban, mert a táplálkozási szokásokkal összefüggő betegségek számát tekintve mienk az egyik vezető nemzet a világban. Másrészt viszont az ételfogyasztásnak nem pusztán fiziológiai, hanem igen komoly szociálpszichológiai jelentősége is van.
Egy másik, nemzetközi felmérés szerint a közös étkezések száma világszerte és Magyarországon is csökken, ez pedig az élet számos területére hat. A magyarok negyede például családtagjai vagy barátai helyett a tévét választja asztaltársaságul. Pedig egy-egy közös ebéd vagy vacsora igen jó alkalom a szeretteinkkel való kapcsolatteremtésre, a rég nem látott rokonok, cimborák, ismerősök meglátogatására, a mindennapi problémák megbeszélésére, a feszültségek csökkentésére, a gyermeknevelésre stb. A többség egyébként (84 %), annak ellenére, hogy egyre ritkábban vesz részt benne, tisztában van a társas lakomák jótékony hatásával és fontosnak is tartja az „együttevést”. A megkérdezettek 55 százaléka szerint boldogabb a szerelmi életük, 48 százaléka szerint pedig kevesebbet veszekednek azok a párok, akik rendszeresen esznek együtt. A felmérésben részt vevő 8 ezer felnőtt többsége (85 %) úgy véli, hogy könnyebben tudnak beszélni a problémáikról azok, akik gyakran ülnek egy asztalnál. A kutatás arra is rámutat, hogy a megkérdezettek mintegy fele (47%) szerint azokat a gyerekeket, akik rendszeresen közösen étkeznek a családjukkal, kevésbé fenyegeti az elhízás.
A kihalófélben lévő közös étkezéseket nem csak azért lenne jó megbecsülni, mert lehetőséget teremtenek a mindennapi törődésre, hanem, mert az individualizálódó társadalmakban egyre többen akaratuk ellenére kénytelenek nélkülözni az asztaltársaságot. A közös étkezések szempontjából közvetlenül ugyan nem releváns, mégis beszédes adat: Magyarországon 1960-ban még nagyjából 450 ezer egyszemélyes háztartást tartottak nyilván, 2005-ben viszont már közel egymillió-kétszázezret. Ez az összes családra vetítve azt jelenti, hogy majd’ minden harmadik háztartásban egyedül élnek. A statisztikákat böngészve az is kiderül, hogy a magányos hétköznapokban leginkább az idős, magára maradt, elszigetelődött emberek osztoznak.
Közéjük tartozik a 82 éves Mariska néni is, aki az ország egyik legszegényebb vidékén, a Vas megyei Petőmihályfán éldegél gyakorlatilag teljes magányban. Mariska néninek világéletében a gyönyörű, de a XX. század második felétől rohamosan néptelenedő Vasi-Hegyhát volt a szűkebb hazája. Mihályfát világra jöttekor, 1927-ben közel 700-an lakták. A legközelebbi várostól, Vasvártól 8 kilométerre fekvő falucska akkoriban szerényen, de boldogult, hála az alma-, cseresznye-, valamint szőlőtermesztésnek. Mariska néni szüleivel és három testvérével ugyancsak kertgazdálkodásból élt. Ekkoriban az együttevések is ugyanúgy hozzátartoztak mindennapjaihoz, mint manapság a nagyszobában lévő televízió vagy a komfortosított fürdőszobában álló kiszolgált Hajdú-mosógép. A közös étkezések közül is kiemelkedtek a jeles napokat, például a Bertalan-napi búcsút övező lakomák, amelyre néha 30-40 ember is összeverődött a tágabb rokonságból. Ilyenkor általában tyúkhúsleves és a hozzá tartozó pörkölt került az asztalra, meg mindenféle sütemény, és persze a Vasi Hegyháton megszokott savanykás ízű vörös- és fehérbor.
Petőmihályfa, és vele a paraszti életforma a háború után kezdett megszűnni Mariska néni számára. A falu kiürülésével egy időben megindult a família felbomlása is. Édesanyját még a háború alatt, 1942-ben elvesztette, édesapja 1959-ben hunyt el. Legidősebb bátyja a Don-kanyar után már nem Mihályfa, hanem Budapest felé vette az útját, húga és öccse pedig az ötvenes években döntött úgy, a fővárosban próbál szerencsét. Mariska néni maradt a szülőházban, de hiába született öt gyermeke és 13 unokája, a közös étkezések az idő multával egyre elmaradtak, köszönhetően annak, hogy a munkahelyeitől, iskolájától, végül óvodájától is megválni kényszerülő Petőmihályfát a fiatalok igyekeztek a lehető legmeszszebbről elkerülni. Olyannyira, hogy Mariska néninek ma már egyetlen közeli hozzátartozója sem él a faluban.  
Legutóbb két éve, 80. születésnapja alkalmából fordult elő, hogy nagyobb társaságban tölthetett néhány órácskát. Három, még élő gyermekén kívül unokái, sőt dédunokái vették körül, akik közül a legidősebb 17 éves lesz. A menü természetesen a magyar asztalokról jól ismert klasszikus tyúkhúsleves volt rántott szelettel, sült hússal, vegyes körettel, savanyúsággal. Mariska néni ma is büszkén mutatja a két, egyenként 30 szeletes ünnepi tortáját ábrázoló fotográfiát, valamint a borostyánleveleket és vörös rózsákat imitáló művirág-csokrát, tetején az hátrahagyott nyolc évtizedet jelképező „80” felirattal. Ő, és a Petőmihályfán mára maradt 245 sorstársa közül legtöbben már megették a kenyerük javát. A közös étkezések azonban nekik is ugyanazt jelentik, mind bárki másnak: az egymásra való odafigyelés lehetőségét. Amelyre olyan szükség van ma, mint egy falat kenyérre…