|
 Magyar Leonardo Londonban
Londonba utazásom szinte egy örökkévalóság volt. Egész nap utaztam – kocsiban, repülőn, vonaton, metrón – míg végül éjfélt ütött az óra, s egy londoni pedáns szállodában pihenhettem meg.
Hogy miért kerültem Londonba? Ez jó kérdés, hisz akkor még én sem fogtam fel igazán, hogy hol vagyok. Mintha álmodtam volna, pedig az volt a valóság. Három egész napot töltöttem el ott 2008 januárjában, ami felejthetetlen számomra.
Az utazás küldetés is volt nekem, amit sikerrel teljesítettem. Két napig tartó ifjúsági vállalkozásról szóló konferencián szerepeltem, s rengeteg ismeretségre tettem szert. Szinte a Föld minden tájáról voltak itt emberek, ahol én képviseltem a Móricz Zsigmond Gimnázium, Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégiumot, valamint a magyar Leonardo programot. Kb. 600 fő fordult meg a konferencián, s én nem győztem figyelni a sok embert és a rengeteg újdonságot. Az a temérdek különböző külsejű s kultúrájú ember, és mind egy cél érdekében – hogy sikereket érjenek el. Kiszélesedett a látóköröm, s valóban nagyobbnak láttam a világot. Nem csak Ibrány, a szülővárosom létezett, hanem egész Európa.
Az utolsó napon „csak” városnézés várt rám. Nagyon nagy London és annyira más világ. Fordított a közlekedés, más az idő, s akár Erzsébet királynővel is összefuthatsz. Egy hét is kevés, hogy mindent láss, de egy nap is elég, hogy csordultig betelj élményekkel. A Big Ben harangszója egészkor zene füleidnek. A London Eye, mint egy hatalmas szerencsekerék, s ha felülsz rá, hihetetlen képeket mutat meg neked a városról. Az állomáson s a Trafalgar téren nagy a forgalom. Annyi ember mozog a köztereken, mint hangya a bolyban. Mindennek ellenére is kisebb a feszültség bennük és kevesebb az utcai balhé is, mint idehaza Szabolcsban.
Olyan volt a városban sétálni, mintha egy filmben lettem volna, egy varázslatos helyen, ahol semmi nem igazi, csak egy délibáb, ami a képzeletem szülötte. Egy elképzelt világ, amit még nem láttam, s hirtelen elém tárult. Imádtam ott lenni. Csak egy a gond, hogy egy szép álomként emlékszem rá, pedig maga volt a valóság.
Dandóczi Anett
|
