A szolnoki
Városi Kollégiumból induló budapesti programhétvégénk már akkor sok jóval
kecsegtetett, midőn megtudtuk, hogy a kedvenc őslényünkről elnevezett áruház
mellett leszünk elszállásolva: ideiglenes lakhelyünk egy leánykollégium volt. 
Esti
programként csócsó, twister, és persze a csoport Mikulás-ünnepsége várt minket.
Természetesen másnap sok újat tanultunk. Felfedeztük a budai várat,
bekukkantottunk a Széchényi Könyvtár működésébe, és megnéztük a Magyar Nemzeti Galéria
képeit. Meghallgattuk, és talán meg is jegyeztük a legfontosabb adatokat, de
ami leginkább lenyűgözte csoportunkat, az a látvány volt. Az a könyvekből ki
nem olvasható érzés, ahogy a Halászbástyáról kitekintve megcsap a hűvös szél,
és a Lánchíd teljes pompájában ragyog az arcunkba, mintha csak azt akarná
súgni: Nézz, és ámulj! És mi ámultunk. Csodáltuk a kivilágított Parlament
szépségét, a Mátyás-templom kézzel festett falait, azt a nyüzsgést, ami
fővárosunk része. 
Később
időutazáson vettünk részt. New Yorkba tartottunk az elsüllyeszthetetlennek hitt
Titanicon. A kiállítás alatt betekintést nyertünk a kor társadalmi rendszerébe,
a Titanic építésének folyamatába, a felsőbb rétegek szórakozási szokásaiba, és
néhány utas életébe. A kiállítás hang- és képi világa olyan szinten
befolyásolja az emberi érzékszerveket, hogy szinte már úgy érezhetjük, a falra
írt életrajz a mi életünket meséli el. A belépőkártyák szintén nagy izgalommal
töltötték el a vendégeket. Én például egy 28 éves libanoni nő voltam, teveháton
is utaztam, hogy a Titanicra felszállhassak a két gyermekemmel, akikkel a
harmadosztályon voltunk elszállásolva. Túléltük a katasztrófát, és eljutottunk
New Yorkba, hiányolt férjemhez. Megnézhettük továbbá, hogyan és mivel hozzák
fel a roncsokat a tenger mélyéről, és milyen módszerekkel őrzik meg azokat,
hogy mi, látogatók úgy érezhessük, ahogy az idézet is mondja a kiállítás végén:
„Mind a Titanic utasai vagyunk...” 
Ám hogy
kiheverjük a dráma és történelem ezen egyvelegét, egy kis építő kikapcsolódás
következett. A Csodák Palotája órákon át szórakoztatott minket, amit mi nem
utasítottunk vissza. Láthattuk kitáguló pupillánkat, céllövő versenyt
tarthattunk saját tanárainkkal, a falra „ragaszthattuk” árnyékunkat, és még egy
fizikai előadásra is bekukkanthattunk. 
Be kell
valljam azt is, hogy szerintem egy programhétvége nem csak erről szól.
Tanulunk, igen. Művelődünk, igen. De van még valami, amit a program ad nekünk.
A közösség. Ezekhez a programhétvégékhez kötődik a legtöbb nevetésre bíró
emlék. Itt fűződnek a szoros barátságok, itt jössz rá, hogy van, akit esetleg
még nem ismersz annyira, itt figyelheted meg, hogy a csoportvezetődnek esetleg
ugyanaz a dolog tetszik leginkább, ami neked. A kirándulásoknak köszönhetjük a
sok fényképet, amin később sokat nevetünk, a jó emlékeket, az érzést, hogy „igen,
itt is jártam”, a tudást, az éjszakába nyúló beszélgetéseket. Hiszen ilyenkor
nincs másnap iskola, nincs tanulószoba, nem kell a történelem dolgozaton
agyalnod. Csak élvezned kell, amit kapsz, és örülni, hogy ebben a programban
vehetsz részt. Én örülök neki.
Kelemen Vivienne
AJTP 10. A.
|
