|
Egy elmélet szerint a legtöbbünk szervezetében kialakulhattak már milliméteres daganatok, s csak azért nem tudunk róluk, mert immunrendszerünk ura a helyzetnek. Most kiderült: a csata eredménye döntetlen is lehet. Egészen addig, amíg a daganatsejtek - egy molekuláris trükkel - nem válnak láthatatlanná az immunrendszer előtt.
A kutatók már évek óta próbálkoznak azzal, hogy az immunrendszert hívják segítségül a daganatok elleni küzdelemben. A tumorok kezelésének e formáját immunterápiának hívjuk. Bár a daganat teljes elpusztítása nem valósul meg, amerikai kutatók új eredményei szerint az immunrendszer képes arra, hogy a tumorokat hosszú időn át nyugvó állapotban tartsa.
Az immunrendszer működésének egyik alapelve, hogy képes megkülönböztetni az egyén sejtjeit minden más eredetű (például transzplantált szervhez tartozó) sejttől, s az idegen sejteket megpróbálja elpusztítani. Az idegen és saját sejtek felismerésében kulcsfontosságú szerepet töltenek be a sejtfelszínen elhelyezkedő antigének.
A daganatos sejt genetikai állománya olyan sok hibát tartalmazhat, hogy az egészséges sejtekhez képest teljesen más antigéneket hordoz a felszínén, ezért az immunsejtek céltáblájává válhat. A tumoros sejtek viszont arra is képesek, hogy sejtfelszíni antigénjeik számát csökkentve elmeneküljenek védekező sejtjeink pusztítása elől. Ekkor a daganat - az immunrendszer ellenőrzése alól kibújva - növekedésnek indul.
A kutatók már több mint száz éve feltételezték, hogy az immunrendszer képes felismerni a szervezetet károsító daganatos sejteket. Ezt a mechanizmust "immunsurveillance"-nek nevezték el (surveillance: őrizet, felügyelet). Úgy gondolták, hogy a tumorok elleni küzdelemben az immunsejtek ugyanazt a fegyvertárat mozgósítják, mint amit a mikrobák ellen vetnek be. Ebből kifolyólag az lehet a megfelelő terápia - gondolták -, amely segíti az immunrendszert a daganatosan elfajult sejtek felismerésében, az immunsejtek pedig teszik a dolgukat és elpusztítják a tumort. A daganatok és az immunrendszer küzdelmének kimenetelét alapvetően kétesélyesnek tartották, az egyik vagy a másik győzelmével.
A fenti teória azonban valamelyest túlhaladottá vált és kiegészítésre szorult az évek múlásával. 2001-ben Vijay Shankaran, Gavin Dunn és Lloyd Old (Ludwig Institute for Cancer Research, New York) az immunsurveillance elméletének teljes újragondolását javasolták. Feltételezésük szerint az immunrendszer és a tumoros sejtek harca általános, mindenkiben előforduló jelenség, amely kimenetelét tekintve háromesélyes.
Az egyik lehetőség: az immunrendszer győzedelmeskedik, és teljes mértékben elpusztítja a daganatot. A másik: a tumor kerekedik felül, és növekedésnek indul. Van azonban egy harmadik állapot, amikor a védekező rendszer képtelen eltüntetni a daganatot, de fejlődésében sikeresen gátolja, így egy egyensúlyi helyzet alakul ki.
Az utóbbi lehetőségre Robert Schreiber (Washington University School of Medicine, St. Louis) és munkatársai szolgáltattak bizonyítékot. Felvetéseiket olyan orvosi megfigyelésekre alapozták, melyekben a daganatos betegek tumora váratlanul évekig nyugalmi állapotba, ún. remisszióba került. Ilyen nyugvó tumor akár a transzplantált szervekben is megbújhat, és a szervátültetés során a recipiens (befogadó) szervezetébe kerülhet.
Az amerikai kutatók állatkísérleteikben rákkeltő anyagok kis dózisával kezeltek egereket, s így ezek egy részében a méreg beadási helyén kicsiny daganatok alakultak ki. E pár milliméter nagyságú tumorok sokáig nem növekedtek. Amikor azonban ellenanyagokkal gátolták az immunrendszer limfocitáinak (az adaptív immunválaszban szerepet játszó fehérvérsejtek) működését, a daganatok gyors fejlődésnek indultak.
Mindez az immunrendszer daganatellenes hatására utal. Az immunsejtek tehát féken tudják tartani a daganatokat, úgy, hogy azok mérete se nem növekszik, se nem csökken.
Már régebb óta ismert, hogy például egerekben az immunrendszer teljes gátlása daganatok kialakulásához vezet. Érdekes azonban, hogy nem minden szervben fejlődik ki ilyenkor tumor, jelezvén, hogy az immunrendszer felügyelete a különböző szövetféleségekben eltérő intenzitású. Fel kell térképezni tehát azokat a szöveteket, ahol az immunrendszernek valóban fontos szerepe van a daganatos átalakulás visszaszorításában, így hatékonyabban választhatnánk ki az immunterápia célpontjait.
Az immunrendszer és a daganat között létrejövő egyensúlyi állapot valószínűleg jóval gyakrabban következik be, mint a tumor teljes elpusztítása. Elképzelhető, hogy az emberek jelentős részében kialakul kisebb daganat, de az immunrendszer megakadályozza, hogy az fejlődésnek induljon. Ha valami más betegség, stressz vagy akár az öregedési folyamatok miatt zavar keletkezik a védekező mechanizmusokban, a tumor növekedni kezdhet.
A jövőben sokféle emberi daganatot kell majd megvizsgálni az elmélet megerősítéséhez, és ezenkívül fel kell térképezni az egyensúlyt eredményező mechanizmusok molekuláris hátterét. Ezen ismereteinket remélhetőleg új tumorterápiás módszerek kifejlesztésénél hasznosíthatjuk. Később talán képesek leszünk arra, hogy gyógyszerekkel elősegítsük az egyensúlyi állapot kialakulását, és így a halálos, gyors előrehaladású daganatok jól ellenőrizhető, nyugvó betegségekké alakulhatnak.
(dr. Somorácz Áron)
| 
