A Hűtőgépgyár vezetése – visszaemlékezések szerint - 1989-ben spontán privatizációra készült fel. Mivel több jelentkező - csehek, svédek, amerikaiak – is mutatkozott, igen biztatónak látták a gyár jövőjét. A külföldi ajánlattevők között az egyik, a svéd Electrolux volt. Ők voltak a legkitartóbbak, és összességében ők tették a legjobb ajánlatot. A Lehel Hűtőgépgyár már a felkészülés során változtatott szervezeti struktúráján, létrehozták a vállalkozási és befektetési igazgatóságot, hogy a tárgyalások jó mederben folyjanak, s mindig legyen olyan kompetens vezető, aki bizonyos kérdésekben dönthet is. Ennek a szervezetnek vezetője dr. Horváth István volt, akivel felidéztük a múltat.

 - Úgy emlékszem, hogy a Hűtőgépgyár 1988-ban, 1989-ben is eredményesen gazdálkodott.  A gyár nyeresége 1989-ben 300 millió volt, 1990-ben viszont meghaladta a 800 millió forintot. Miért kellett a privatizáción gondolkodni?

  - Valóban a vállalat jól állt, több évig még nyugodtan működhetett volna az akkori keretek között. Igazán nagy kényszer nem volt. Lendületből is ment volna a szekér, de a korábbinál alacsonyabb szinten. A fejlesztésekre, korszerűsítésekre, a korábbi növekedési ütem és termelési színvonal megtartására ugyanis már nem jutott volna elegendő anyagi forrás. Saját erőből semmiképp, az államtól pedig nem várhattuk, hiszen éppen kivonulni szándékozott a gazdasági szférából. Tehát befektetőre, aki hozza a pénzt, ezért volt szükség. Azonban a magyar gazdaság nagyon nehéz helyzetben volt már ekkor. Az állam is azzal számolt, hogy az állami vállalatok privatizációjából jelentős pénzösszeghez jut.

- A privatizációval kapcsolatosan volt-e kialakult elképzelés, koncepció Jászberényben?

 - Nem, ilyen nem volt. Mi is akkor kezdtük el tanulni ezeket a dolgokat, figyeltük, hogy más vállalatok mit csinálnak. Több helyen spontán privatizáció történt, de annak voltak bukatói. A Németh-kormány 1989-ben elindította a szervezett privatizációt, de állami szinten sem volt erre gyakorlat. Nagy kérdés volt, hogy a magyar állam vagyonával ki gazdálkodjon, ki kezelje ezeket az ügyeket. Mi jól haladtunk a svédekkel a tárgyalásokon, már a végleges megoldás formálódott. Aztán 1990 tavaszán megalakult az Antall-kormány, majd létrejött az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ), mely belépett a mi tárgyalássorozatunkba is az állam képviseletében. Ez új helyzetet teremtett a tárgyalófelek számára a mi esetünkben is.

 Az állam szándékai

 Elővettem a korabeli újságcikkeket és a privatizációs folyamat során keletkezett iratokat is. Ezek között több olyan dokumentum is található, mely egy részvénytársaság alapítását készítette elő. Az 1990 nyarán készített tervezet szerint a Magyar Állam 14,8%-os, az Electrolux 52%-os és a Lehel 33,2%-os tulajdonnal bírt volna. Ez esetben dolgozói részvények vásárlására is sor kerülhetett volna. Azonban egy nem várt fordulat következett be, amit dr. Horváth István így idézett fel:

-         Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor az ÁVÜ képviselője, Hegedűs András az egyik megbeszélésen feltette a kérdést, miért nem 100 %-ban veszik meg a svédek a gyárat. Bennünk szorult a levegő, de a svédek is meglepődtek, ám azonnal átlátták, hogy nekik ez a kedvezőbb a későbbi irányítás szempontjából. Ezt követően 1990. augusztus 29-én állami irányítás alá vonták a Hűtőgépgyárat, ettől kezdve már minden döntés az ÁVÜ-nél született. Mi, hűtőgépgyári vezetők csak "házmesterek" voltunk ettől fogva a történetben. Szeretném azért hangsúlyozni, meghatározó volt a folyamatban a cég jó kondíciója, eredményes gazdálkodása, s hogy a nemzetközi piacokon elismert, jó nevű vállalatnak számított. Ez is döntő tényező volt a privatizációban.

 Az Intercontinental Szállóban Budapesten 1991. március 19-én délelőtt írta alá Szabó István, a Hűtőgépgyár vezérigazgatója, Anders Scharp, az Electrolux elnöke és Csepi Lajos, az ÁVÜ igazgatója a privatizációs megállapodást. Délután pedig Jászberényben is tartottak sajtótájékoztatót, ahol az Electrolux magasabb szintű vezetői is jelen voltak. A gyár eladási összegét nem hozták – azóta sem – nyilvánosságra, mert így állapodtak meg. A részvénytársaság helyett egy kft. alakult, mely a svédek tulajdonában van.

Adolf Kretzer, az Electrolux németországi vezetője és egyben az abszorpciós üzletág vezetője, Heikki Takanen, a kompresszoros üzletág vezetője, Leiff Johansson, az Electrolux helyettes elnöke,  Anders Scharp elnök, valamint Szabó Ágnes külkereskedő, tolmács.

 Akiben a svédek megbíztak

 Az egykori Lehel Hűtőgépgyár az 1970-es években vonzotta a fiatal, képzett pályaképző szakembereket, mert tevékenysége egyre bővült, a termelési volumene, exportja jelentősen nőtt. Szabó Ágnes 1974-ben külkereskedőként kapott diplomát és a gyárban kezdte pályáját. Amikor a Lehel Hűtőgépgyár 1977-ben az önálló exportjogot megkapta, akkor az exportosztályra került. Az Electrolux-szal így már 1978-tól kapcsolatban állt. A privatizációs folyamatnak pedig az egyik kulcsembere lett. A svédek ugyanis ragaszkodtak hozzá, hiszen angol nyelvtudása olyan szintű volt, hogy a műszaki, közgazdasági, jogi szaknyelvben is jártas volt. Ezért jelen volt minden tárgyaláson, írta, fordította a leveleket, dokumentumokat, faxüzeneteket.

- Hogyan élted meg azokat az éveket, amikor a gyár privatizációs folyamata zajlott?

-         Megtisztelő volt számomra a svédek bizalma, de azt gondolom, ezt a korábbi munkakapcsolat során szereztem meg. Számomra mindig egyértelmű volt, hogy a svédek mit szeretnének itt csinálni. Mindig is a termelés, a gyártás volt a céljuk, szemben az elterjedt hiedelemmel, hogy csak raktárnak fogják a jászberényi telepet használni. Ez a sajtóban is elterjedt, de egyetlen pillanatig sem volt valós alapja. A svédek jó gazda gondosságával alaposan átvilágították a gyárat, a piacokat, az értékesítési rendszert, az épületek állapotát, a gépek korszerűségét, a beruházásokat, az üzleti terveket mind megvizsgálták, elemezték.

-         A svédek számára miért volt ez egy kedvező befektetési lehetőség? Mi volt, mi lehetett az ő szempontjuk?

-         Az ismert volt, hogy az abszorpciós vonalon versenytársak voltunk. Egy idő után pedig a kompresszoros hűtőgépek terén is. Az Electrolux 1978-tól vásárolt tőlünk kompresszoros háztartási hűtőkészülékeket. Ezt saját termékpalettája bővítése céljából tette. Aztán 1984-ben megvették Olaszországban a Zanussit, s tőlünk már csak nagyon kis mennyiséget vásároltak. Szinte csak annyit, hogy a gazdasági kapcsolat ne szűnjön meg. A potenciális versenytárson így rajta tartotta szemét az Electrolux. A Zanussi pozícióinak javítása vezérelte minden bizonnyal az Electrolux vezetését, amikor a magyarországi befektetést elhatározta.

-         A tárgyalások egyik kritikus pontja volt a  környezeti kérdés. A svédek tudtak a vásárlás előtt a környezetszennyezésről?

-         Az átvilágítás során a technológiát, a felhasznált anyagokat is vizsgálták. Így tudták, hogy az adott technológia során milyen melléktermékek keletkeznek, s hogy azzal valamit kezdeni kellett. Nem voltak tehát meglepve, hogy itt komoly kármentesítést is kell majd végezni. Az átvilágítás, a felmérés sokféle – tizenöt - szakbizottságban zajlott magyarok és svédek részvételével. Ezekben minden apró részletet átbeszéltek, így nem lehetett ezt eltitkolni. Csak a széles nyilvánosság előtt nem voltak ezek az ügyek ismertek, de a szakemberek számára igen.

 -         Ott voltál, amikor az ÁVÜ vezetője Hegedűs András felvetette, hogy 100 %-ban vásárolja meg az Electrolux a Lehelt?

 -         Igen, ez egy érdekes szituáció volt. Addig minden arról szólt, hogy egy részvénytársaság alakul, és ebben az Electrolux többségi tulajdonos lesz. Tulajdonképpen arról volt szó, hogy a kompresszoros területen jön létre ez a közös cég. A megállapodás már aláíráshoz közeli fázisban volt. Nyilván a 100%-os eladás az állam számára nagyobb lehetőséget jelentett. Arról nincs tudomásom, hogy ezt valamilyen elemzés, mérlegelés megelőzte volna. Így 20 év távlatából azt gyanítom, hogy abszolút pénzkérdés volt. Ekkor állami felügyelet alá vonták a Hűtőgépgyárat, az ÁVÜ és az Electrolux szakemberei közvetlenül tárgyaltak egymással, a gyár árucikké lényegült át.

 Az önkormányzatok „nyeresége”

 A rendelkezésemre álló iratokban kutatva bukkantam arra a feljegyzésre, mely szerint a svédek javasolták, hogy a települési önkormányzatok földingatlanai is kerüljenek bele az eladandó vagyontárgyak listájába. A 100%-os vásárlás legyen teljes, később ne legyen probléma az önkormányzatokkal. Így történt, hogy Jászberény, Jászárokszállás, Jászboldogháza, Törökszentmiklós, Budapest, Zamárdi, Mátraszentistván, Tiszapüspöki is hasznot húzhatott a gyár eladásából.

Magam is jelen lehettem azon az 1991. március végi – már a privatizációs szerződés aláírása utáni - megbeszélésén az ÁVÜ székházában, ahol a polgármesterekkel tárgyaltak. Az ÁVÜ részéről dr. Rajcsányi Péter arról adott tájékoztatást, hogy a privatizáció során a településeket nem illeti meg semmilyen összeg. Ám az Electroluxos történet ez alól kivétel, hiszen 100%-ban megvásárolja a svéd tulajdonos. Azonban a települések nincsenek alkupozícióban, tehát az árat nem ők határozzák meg. A települések ugyanis irreálisan magas, 600 forint/m2 árat kértek a telekért. Egy biankó szerződést akartak velük aláirtani, amiben az összeg nem szerepelt. Ez azért volt így, mert a Lehel eladásának pontos ára sem volt ismert.

Az érintett települések vezetői a biankó szerződést nem írtak alá, egy szándéknyilatkozatot azonban megfogalmaztak. Az önkormányzatok hezitálása miatt az egész privatizációs ügy kútba esni látszott, mert kitétel volt, hogy 1991. június 1-ig az önkormányzatokkal meg kell állapodni. A részvénytársasági formát több településvezető is szerette volna, hiszen akkor nekik is jutott volna évente az osztalékból. Ezen a megbeszélésen azonban elhangzott, hogy az Electrolux öt évig nem fog osztalékot adni, mert befektet, fejleszt. Így egy vasat se látnak az önkormányzatok, de az állam sem! Jobb, ha megegyeznek a földek eladásában.

Végül ez megtörtént, s mint egy későbbi elemzésből tudható, a vagyonértékelésben szereplő összegnél kevéssel mégis többet kaptak. Jászberény 54 hektárnyi területtel volt érintett, melyért három részletben összesen 277 millió forintot kapott. Ezzel a sajáterővel háromszor ekkora pályázati támogatást nyertek el, s elkezdődött több fontos kommunális, oktatási, szociális fejlesztés. Csak a legjelentősebbek: Bercsényi úti sportcsarnok és a Rákóczi úti tornaterem építése, a szociális otthon és a szennyvíztisztító bővítése, korszerűsítése, útépítések, a gimnázium bővítése és kollégium kialakítása, az első kerékpárút a Neszűrhöz.

 Mennyi az annyi?

A privatizációs folyamat során, ahogy azt dr. Horváth István is elmondta, többféle vagyonértékelés is készült. Maguk a Leheles vezetők is tisztában akartak lenni a vagyonnal. Az egyik vagyonértékelést az Ernst & Young cég készítette. A Hűtőgépgyárat az első vagyonfelmérés során 3,7 milliárdra taksálták, az Electrolux ezt egészítette volna ki 1,3 milliárd forinttal.  Ezzel a kondícióval, azaz 5 milliárdos tőkével, az új cég 1990. július elsején alakult volna meg. Azonban ezzel a konstrukcióval az ÁVÜ-nél nem voltak megelégedve, s a 100 %-os ajánlatuk következett. 

A privatizációs szerződés aláírása után a PriceWaterhouse készített vagyonértékelést. Ők a

vagyonértéket 2,5-3 milliárd közzé tették, és ehhez társult még a good will, azaz a gyár jó hírneve, amit 1,6 milliárdra becsültek. Így 4-4,6 milliárd forint lehetett ez az összeg.

(A kiszivárgott, de nem hivatalos értesülések szerint a vételár 80 millió dollár volt, esetleg 4 - 5,5 milliárd forint közötti áron kelt el a gyár, de volt olyan hír is, miszerint 6 milliárdot ért a Hűtőgépgyár. A szerző megjegyzése)

 A környezeti kérdésről

Az adásvételi megállapodás fontos része volt, hogy a környezeti károk felszámolására fordítandó összeget az Electrolux levonhatja a vételárból, s ami marad, az a magyar állam tiszta haszna. A környezetszennyezés ténye ismert volt lakossági tiltakozás nyomán már 1988-ban, mert a kármentesítésre tett első intézkedések is ekkor történtek. 1990-ben már 5 ezer tonna galvániszap elszállítására sor került, majd 1991-ben is vittek Aszódra veszélyes hulladékot Jászberényből. A teljes felszámolási költség becslése 1991-ben kb. 1 milliárd volt. Egy elemzésben 1993-ban 2,3 milliárdos összeg szerepel. A kármentesítési munkák, mivel újabb és újabb szennyezett helyszínek váltak ismertté, 1995-ig húzódtak. A költségek pedig nőttek. Kertész Tibor vezérigazgató szerint a korábban becsült 2,3 milliárdot 3-400 millióval haladták meg végül a kármentesítési költségek. Azonban a lehető legjobb módszerrel végezték el ezt a munkát, mely végül 1997-ben fejeződött be. Az már kevéssé ismert, hogy a kármentesítés összegét a jászberényi gyár termelte meg ezekben az években. A környezeti kérdések óriási publicitást kaptak, hiszen az 1990-es évek első felében ez volt Magyarországon a legnagyobb környezetvédelmi munka.

 Szabó Ágnes a Lehelből Electrolux-szá való átalakulás, átalakítás kezdeti szakaszának emlékeit is felidézte:

- Nem volt túl pozitív számomra és sokak számára sem a Lehel márkanév megszüntetése. A mi magyar és jászberényi öntudatunkra ez nagyon negatívan hatott. A Lehel az hungarikum volt, de valójában csak Magyarországon. Az Electrolux szakemberei pedig ezt nehezen értették meg, hiszen a mi lelkületünket nem ismerték. Az ellenállást tapasztalva azonban úgy döntöttek, hogy azokat a típusokat, melyeket Jászberényben készítenek Zanussi-Lehel néven hozzák forgalomba. Ezt a hazai vásárlók megismerték, elfogadták. Ma hazánkban is keresett minden Electrolux termék.

Viszont nagyon nagy élmény volt számomra az, ami 1991. március 19. után következett. A Lehelnél olyan csapatszellem alakult ki, ami hihetetlen erőt jelentett. A vállalat szerkezetét teljesen átalakították, s ehhez többségében a korábban itt dolgozók tökéletes partnerek voltak. Vezetői tréningek során egy más világ nyílt ki előttünk. Új vezetési módszereket, tanultunk meg, a vállalkozói szellem teret nyert, új közgazdasági ismereteket sajátítottunk el. A költséghatékonyság akkor vált kulcsszóvá. Összekovácsolódott egy olyan jó vezetői gárda, amely segítette egymást, jól tudott együttműködni, felnőtt a feladathoz. Ez egy olyan élmény számomra, amire szívesen emlékszem ma is. A jászberényi vezetők közül ma már többen is az Electrolux-csoport felső vezetésében is ott vannak.

A privatizáció után nehéz évek következtek, mert gazdasági válság akkor is éreztette hatását. A gyárkapun belül olyan jellegű szervezeti, szerkezeti változások történtek, melyek megrázták az embereket. Több mint 1200-an kerültek – egy rövid időre - gyárkapunk kívülre 1992-93-ban. Hamarosan beszállító cégek alakultak, és felszívták az egykori hűtősöket. Profiltisztítás zajlott, megszűnt a szifongyártás, a nagy hőcserélők gyártása, új termékeké – pl: porszívó – gyártása viszont elkezdődött. Egy új, ma már legendás vezérigazgató, Kertész Tibor 1992-ben átvette a vezetést. A nagyon nehéz korszakban türelemmel és nagy hozzáértéssel vitte át a „túlsó partra”, a multinacionális cég sikeres leányvállalati kategóriájába az egykori Lehel Hűtőgépgyárat.

Kiss Erika

Publikálta null