Iván bácsit sokan ismerik Jászberényben, kevesen lehetnek olyanok, akik nem csináltattak vagy vásároltak nála kabátot, öltönyt, kosztümöt, valamilyen alkalmi ruhát. Finom,  minőségi, tisztított használt ruháit jó áron kínálta, így a vékony pénztárca is elbírta a cehhet, s nem kellett azt tudni senkinek, hogy nem újként vásároltuk. Szíjjártó Iván kereskedése fogalommá vált, pedig már nem fiatalon vágott bele ebbe a vállalkozásba. Persze minden történetnek van eleje. Így ugorjunk egy nagyot az időben.

-        

-    Budapesten született, hogy került Jászberénybe?

-         A nővérem 1945-ben férjhez jött ide, Koncsik Imréhez. A szüleim pedig úgy döntöttek, hogy ők is ide költöznek. Édesapám szabómester volt, Pesten jól menő szabósággal, így nem aggódott, hogy itt nem tudunk megélni. Én ekkor 15 éves voltam. Kereskedő szerettem volna lenni, de apám azt mondta, előbb tanuljam ki a szabó mesterséget, utána azt csinálok, amit akarok. A Vásártér utcán egy nagy házat béreltünk ki, ahol a szabóműhely is elfért. A mai Aranyas Étteremmel szemközti, sarki ház volt az, amit később meg is vettünk. 

-         Akkor valamennyi iskolát itt járt?

-         Budapesten már tanuló voltam Bekker Jánosnál, aztán itt folytattam. Húszéves koromban beléptem a Szabó KTSZ-be. Apám is, mert akkor ez volt a járható út.

-         Hol működött 1950-ben a KTSZ?

-         A Táncsics utca sarkán, a Pannónia épületében, az emeleten volt a központ. A szálloda  akkor már nem működött, boltok – fodrász, fényképész, illatszer – voltak benne a földszinten. Az emeleti részen volt a Cipész KTSZ is. Én 1951 és ’53 között Pécsett voltam katona. A Szabó KTSZ közben fejlődött, 270 dolgozója is volt. Jászapátin, Árokszálláson volt részlege, de szabósága a Dózsa György úton is. A főtéren méretes szabóságunk is működött.  Az édesapám volt a főszabász. A legtöbbet konfekciót csináltunk, egyenruhákat a MÁV-nak, a honvédségnek.

-         Az ötvenes években hogyan lehetett megélni egy szabónak?

-         Én igazán nem panaszkodhatok. Jól kerestem, igaz nem nyolcórai munkával. Brigádot alakítottunk, Beszteri Ferenc, Lakatos Vendel, Garamvölgyi Antal - aki később sapkás lett -, Szappanos Lajos és én. Volt olyan hónap, hogy pufajkákat javítottunk, és 4-4500 forintot is megkerestem. Ez, igen nagy kereset volt akkoriban. Vasutas zubbonyokat készítettünk, egy műszakban mi öten 50 darabot is, persze jó szervezéssel. De készültek köpenyek, nadrágok is. A precíz munka mindig fontos volt, mert akkor nem kellett javítgatni, ami időt vett volna el.

Bedolgozóként és vállalkozóként is sikeres

A KTSZ-es korszak 1980-ban aztán véget ért Iván bácsi életében. Pedig csoportvezető, vezetőségi tag volt már, s a pártba is be kellett lépnie. Azonban a pártvezetőség egyik-másik tagjával összekülönbözött. Nem tetszett neki, hogy szabó szakemberek nincsenek a pártvezetésben, s ezt szóvá is tette. No, 1980-ban eljött a KTSZ-ből, pedig jól ment akkor a cégnek. A Jákóhalmi úton – jelenleg a Jász-Plasztik Kft. irodaháza – egy önálló épületbe költözhettek.

- Hogyan folytatódott a pályafutása?

- Az idők során megnősültem, egy kedves munkatársamat Bartók Máriát vettem feleségül. Nevezetes napon esküdtünk, 1956. október 22-én. Együtt jöttünk el 1980-ban, s bedolgozást vállaltunk a Budapesti Kézműipari Vállalathoz. Gyönyörű kosztümöket, kabátokat, női felső ruházatot készítettünk. Kiszabott darabokat kaptunk, és a késztermékért jöttek. Külföldi kelmékből, francia gombokkal, kiegészítőkkel volt dolgunk. Megesett, hogy egy hónap alatt ketten 96 női télikabátot készítettünk el. Persze ezt sem nyolc órában. Nagyon sokat dolgoztunk, de nem bántuk.

Erre a kijelentésre Marika néni is bólint, sok-sok éjszaka ment rá a határidős munkákra. A gyors és precíz munka sokat számított. Ebben a korszakban a lakásuk mellett egy műhelyt is kialakítottak, mert szükséges volt. Egészen így folyt az életük 1989-ig. Akkor dolgozni a Bérkocsis utcába jöttek, előbb bérelték, később meg is vették az egyik házat. Iván bácsi tudja, az épület az ismert Kóczián kereskedő családé volt korábban. Hihetetlen történeteket mesél erről a korról is. Nem volt pénzük a házvételre és a felújítására. Egy ismerős adott neki kölcsönt egyetlen papír, írás nélkül: Majd megadod Ivánkám! – mondta. Mert tudta, Szíjjártó Iván nem fogja becsapni. A becsülete a legdrágább kincs számára.

Mégis kereskedő lett

Aztán 1990-ben, amikor Iván bácsi már 60 éves volt, kiváltotta a vállalkozói igazolványt. A szabászgépe és a szaktudása megvolt. Műbőr dzsekiket, nadrágokat, de kosztümöt is készítettek, aztán vásárokban árulták. Ekkor azért már más volt az élet, idézi fel az emléket. Régen, még édesapjával a Vásár utcából kézi kocsin tolták-vonták fel a sáros utcákon az árut a főtéri piacra.  Nagyot változott a világ, szerencsére. 1990 után már ő fogadott fel bedolgozókat, azokkal készíttette el a darabokat. Aztán bővült a kínálat, vadász-dzsekiket is készítettek, olykor szarvasbőrből is. A vadászoktól kapta a nyersbőrt, Krasnyánszki tímármester megfelelően kikészítette, s egyedi vadász ruházatot lehetett belőle varrni. Szabász gépet Münchenből hozatott, mert a jó szabás adja a munka lényegét. Persze a kereskedőkkel is jó kapcsolatban volt, hiszen nekik adott el a termékekből. Volt persze olyan helyzet is, hogy – ma így mondanánk – likviditási problémája adódott. Felajánlotta az egyik butikos hölgynek, hogy bőr nyakkendőt szállít neki záros határidőre. Két-három nap alatt csinálta meg őket, persze az egész család, a lánya, veje is éjszakába nyúlóan segített, de készen lettek, s a karácsonyi kiadásokkal sem volt utána gondja.  Tíz évig volt kisiparos, aztán ismét váltott.

-         A tisztított ruhakereskedéssel 2000-ben kezdtem foglalkozni, kiváltottam erre is az engedélyt. Szombathelytől Nyíregyházáig vásároltam az árut, s az akkori házunkban – ami egykoron Deutsch Bertalané volt Bérkocsis utcában - alakítottuk ki az üzletet. Minőségi árunk volt, márkás, külföldi, angol, francia termékekkel. Minőségi igényeket tudtunk kielégíteni, s ha kerestek valamit, ami nem volt, megszereztük. A vevőért mindent.

Emlékszem, hogy vérbeli kereskedőként tudta kínálni az árut, mutatta milyen jól áll, milyen előnyös az, ami mellett topogtunk, de dönteni nem tudtunk. Persze nem erőszakosan tette, mert neki fontos volt, hogy legközelebb is tőle vásároljunk. Ha valami nem stimmelt a kiszemelt darabbal, másikat hozott, ami éppen illet a vásárlóra, de egy kis igazítással is megfelelővé tette. Nem hirdetett újságokban. Számára az elégedett vevő volt a jó reklám.

Aztán ismét visszakanyarodik a rég múltba a beszélgetés fonala. Mai otthonuk egykoron  Kertész Miklós kereskedőé volt. Azé a Kertész Miklósé, akinek a főtéren volt  méteráruboltja, s ma is ilyen üzlet van ott. A Kertész család zsidó volt, a holocaustot megszenvedték. Aki túlélte sose feledte, szívében örök seb maradt. Kertész Miklóssal is jó barátságban voltak Szíjjártóék, hiszen több éven át egy utcában laktak. A baráti összejövetelek, névnapozások, beszélgetések emléke is él még.

Aztán még egy emléksor, ami azt bizonyítja, igazi kereskedővénával áldotta meg a teremtő Iván bácsit. Még kisfiú volt, Pesten történt. A családja egyik hölgytagja fodrász volt. Az üzletbe a siheder Iván kabát feladónak szegődött. Az úri hölgyek a kedves, előzékeny és udvarias kisfiúnak is jutattak pár fillért. Ez egy hét alatt 5-6 pengő keresetet is hozott számára. Azaz, mindig meglátta, már gyermekként is, miből lehet tisztességgel pénzt csinálni. Megdolgozott minden fillérért.

Aztán ismét ugrunk a mába. Szíjjártó Iván és kedves felesége szívesen mesél lányukról és a 25 éves unokáról is. A hétköznapok mára már csendesebbek, két évvel ezelőtt a kereskedést abba hagyta Iván bácsi. Belefáradtam, mondta nemes egyszerűséggel. Ma  egyszerű nyugdíjasként él. Szeret horgászni, a Vasas Horgásztónál saját helye van. A piacon ő vásárol, mert jól tudja, ki árulja a legszebb, legfrissebb árut, hol szép a hús. A pénzt be kell tudni osztani, nem herdálni, mondja Iván bácsi. Így éltek az elmúlt hetven évben, s nem lesz eztán se másként.

Kiss Erika

Publikálta null