Kedves Kiss Erika!

 Szóval, 1954-ben levizsgáztam a békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnáziumban. Az érettségim jól sikerült, de a nevem mögött ott volt egy kereszt, ami azt jelentette, mint később megtudtam: egyetemre nem vehető fel. Ilyen volt az osztályunkban nyolc fiúnak!

Ezt a gimi párttitkára írta oda! S ki volt ott a párttitkár ? Nem más, mint a pedellus! Most már ezt is tudom! 

1954-ben megpróbáltam az állattenyésztési főiskolán a felvételit, nem vettek fel. Aztán   ’55-ben a szegedi egyetemen kémia szakra próbálkoztam, mert kémiából ötösöm volt. Készültem a felvételire, hiszen a kémiatanulás 3 évvel előtte lezáródott. Bementem egyszerűen egy gimnáziumba Pesten, az Erzsébet-híd közelében, és megkértem az ottani kémiatanárt, hogy készítsen elő a felvételire. Ötször voltam ott, aztán azt mondta: mit akarok? Az egyenleteket is hibátlanul megoldottam, mehetek nyugodtan a  felvételire! Felvételi tényleg jól sikerült, de mégsem vettek fel! Állítólag sok volt  a jelentkező…..

Közben 1954-55-ben  gyorsított módon egy év alatt, a tímár szakiskolát kitüntetéssel elvégeztem Újpesten, abban a hitben, hogy lesz még nekem tímárműhelyem.  De abban a  bizonyos nagy könyvben másképp volt megírva……

1956. október 23-án kitört a forradalom (a népet nem lehet örökké leigázni). Részt vettem az alsógödi tevékenységekben, nemzetőr lettem. Egy ellenálló csoportot alakítottunk Gödön. A vezetőnk Zahorán György volt, s testvérei András és Sándor is velünk volt.  A Duna-parton kétóránként járőröztünk, éjjel is. Egy ÁVO-st – aki csónakkal akart menekülni - elfogtunk, de úgy emlékszem őt továbbadtuk felsőbb hatóságokhoz.  Aztán 1956. november 4-én láttuk, ahogy végigdübörögnek az orosz tankok Szlovákia felől Pest felé az úton. Tudtuk, el kell mennünk, nem maradhatunk. Haza nem mertem menni, felöltöztem melegen, pokrócot is vettem magamhoz, volt az őrhelyen. Egy Maxim golyószórót és négy tárját cipeltem és lőszereket is tettem a hátizsákba.

Társaim bíztak abban, hogy jönnek az amerikai ejtőernyősök, csak pár napig kell kibírnunk. A reggeli órákban már nem tudtunk átmenni Gödnél a Dunán. Pest felé indultunk egy kis tehertaxival, amin rengeteg fegyver volt. Dunakeszinél már jöttek szembe bajtársak. Kérdeztük tőlük, hol vannak az oroszok. Ők mondták, hogy a Megyeri csárdánál 3 tank áll, csövével Dunakeszi felé „néz”. Az út teljesen le van zárva. Ők is csatlakoztak hozzánk, s visszamentünk a dunakeszi kompig, ahol már nagy tömeg volt, vagy kétszázan is lehettek. A kis teherautót is átvittük Szentendrei-szigetre, meg azt a katonai teherautót, amit parancsnokunk két kiskatonától lefoglalt.

Én megkértem az egyik vezetőt, hogy a part mentén megkereshessem a Gödnél, korábban a kisebb, csónak-komppal átkelt bajtársaimat. Ezzel a teherautóval mentünk a part mentén, s amikor rájuk találtam, meghurráztak engem. Még ma is cseng a fülemben az üdvrivalgásuk. 

A Budai hegyekbe vettük be magunkat. Hozzánk szegődött egy számunkra ismeretlen házaspár, akik korábban internálva voltak, s a forradalmi napokban szabadították ki őket.  A nevüket csak később árulták el, gróf Almásy és felesége volt velünk.

A Budai hegyekben egy szállodában, vagy inkább panzióban megaludtunk. Már pár százan lehettünk fegyveresek, akik ebben a csoportban összegyűltünk. Egy nagy tiszteletnek örvendő gödöllői férfi – akit parancsnoknak szólítottak – próbálta összefogni a társaságot. Mivel sokféle ember volt a csapatban, akik köztörvényes dolgokat (lopás, rablás) csináltak, ez nekünk nem tetszett –, ezért november 5-én 13-an kiváltunk a csapatból. A nagy létszám mellett nem is volt igazi elképzelése senkinek, hogy mit is kellene csinálni.

A házaspár is velünk tartott, meg Zahorán György és két testvére, akik szintén gödi nemzetőrtársaim voltak. Kilátástalannak tartottuk a helyzetet, és kalandos úton Ausztriába vonultunk (alig fegyverezve). Ott árulta el a nevét a házaspár: Gróf Almási. Sajnos a keresztnévre nem emlékszem. Bécsben már vártak rájuk.

Mi a treiskircheni gyűjtőtáborba kerültünk, ahol regisztráltak bennünket. Ez 100 százalékig így van, s remélem ezeket az iratokat már kutatók is meg tudják nézni. Tehát a gödiek: Zahorán György, András és Sándor, Surák János és Iván-Kovács László neve is ott kell, hogy szerepeljen.

Az egyik szabadságharcos, Iván-Kovács László - aki a Corvin köz parancsnoka volt 1956. október 25. és november 1. között  – a treiskircheni gyűjtőlágerből még visszatért, hogy iker fiútestvéreit is kiszöktesse. Ez nem sikerült neki, mert egyikük már elmenekült, s később a másik Jugoszlávia felé hagyta el az országot. Persze ezt csak évtizedek múlva tudtam meg, nem akkor, amikor az események történtek. Iván-Kovács László szülei gödi házában maradt, majd a forradalom újraszervezését, a Turul pártot akarta megalakítani. Ezért 1957 tavaszán elfogták, halálra ítélték, és 1957 decemberében kivégezték! Ő Göd hősi halottja, díszpolgára. Mellszobra avatásán 2006-ban Gödön én is jelen voltam és Zahorán Sándor, egykori gödi bajtársam is, aki sajnos 2009 nyarán meghalt.

Azóta számos kötet jelent meg Iván-Kovács Lászlóról, az ’56-os eseményekről, melyeket én is olvastam. Ez, amit én elmondtam, és Zahorán Sándor is megerősített, nincs bennük. Az önéletírók, a még emlékezők, mind a saját élményeiket írták, mondták el. Sajnos Iván-Kovács László történetéből ez a bécsi „kirándulás” kimaradt, s akik ezt bizonyíthatjuk is csak ketten maradtunk. Gödi nemzetőrtársam Zahorán András az USA-ban, Chandlerben él. Vele is tartom a kapcsolatot emailben, de az ’56-os emlékek nagy sebeket szakítanak fel, nem lehet erőltetni. Ez, azt hiszen érthető.

Kedves Kiss Erika!

 A további életutam itt, Németországban folytatódott. Azzal kezdem először, hogy 1959-ben megnősültem. Még egy évig a tanult iparomban dolgoztam. Mivel Bajorországban a tímáripar már „letűnőben” volt, átképeztem magamat fémiparra. Először levelező iskolában, majd később gépésztechnikai esti iskolában tanultam, amely két és fél évig tartott. Nappal dolgozni, este  tanulni, ezt háromszor egy héten (az utolsó szemeszterben négyszer ), nem volt egyszerű. Az első szemesztert azonban „megspóroltam”, ugyanis a gimnáziumi képzettséget elismerték!  Különben három évig tartott volna. Közben választottam üzemet, a BMW-Triebweksbauba léptem be.  Hadiüzem volt ez akkor, de nem mondtam senkinek. Ma már hál' Istennek más világot élünk, el lehet mondani. Apukám szerette volna, hogy elvigyem Freibergbe, ahol ő 1927-1929-ig tímár technikusnak tanult. De nem mertem még a lábamat sem betenni az akkori DDR-be,  Mondtam neki, a németek olyan ravaszok, hogy rájönnek hol dolgozok, és annak következményei lehetnek. Meddig megy még ez a világ így - kérdezte, hát szerintem  kb.100 évig, mondtam. Hál' Istennek tévedtem! De sajnos ő ezt már nem érhette meg, 1982-ben meghalt.

  Most már MTU-nak hívják a volt üzememet. Ott több részlegben dolgoztam. Mindent nem tudok leírni, csak annyit: munka-előkészítő szerkesztés két évig. Aztán fogaskerék készítéséhez adatok kiszámítása, ehhez a gépek beállítása, s minden, ami a fogaskerék készítéséhez szükséges szerszám (marófej, csiszolókorong stb.) kiszámítása, lerajzolása, a mérésekhez szükséges adatok kiszámolása, számítások és számítások 25 éven át a 34 évi munkámból.

A számtan tudományom alapozott arra, amit Békéscsabán tanultam (és amit én hozzá tanultam) pedig csak közepesen végeztem, de szigorú is volt a Ribai számtantanárunk. Mikor még élt, elmondtam neki mit értem el a matematikával. Büszke volt rám, mondtam neki nem a jegy számít, hanem az alap, amire lehet építeni! Amikor abbahagytam a munkát, 1994-ben egy vadászgéphez szükséges fogaskerék készítését, technológiáját eladták a FIAT-gyárnak.

Most már abbahagyom, mert kedves Kiss Erika azt hiszi, hogy nagyzolok, higgye el, ez nincs a szándékomban.        

  Kedves Kiss Erika!

 Most, hogy megint végigéltem a történteket, sok minden eszembe jutott a kitiltás előzményeivel kapcsolatban. Ott kezdem, hogy a Varga utcában a Kállay-hídtól kezdve tervbe vették a várostervezők, hogy lebontják a házakat, a mi telkünk végéig! Ezt nekem a trafikos Szabó néni mondta 1949-ben, mikor kérdeztem tőle, miért tetszett becsukni az üzletet? A trafik a Varga utca sarkán állt, a híd mellett. Mi is beleesünk a lebontásba, mondta.

Surák János és fia 1974-ben, amikor az egykori lakóházuk már bolttá volt átalakítva a Varga u. 24-ben.

Amikor megkaptam a német állampolgárságot, 1969 nyarán először mertem hazamenni a feleségemmel és fiammal. Elmentem megmutatni a szülőházamat. A Kállay-híd még megvolt. Megálltam mellette, Apukám mindenáron ki akart szállni! Ebben a pillanatban jött Kadlecsik bácsi, a másik jeles tímármester, aki szintén a közelben lakott. Apukámmal összeölelkeztek, és sírtak. A fiam - 44 éves már - még mindig emlékszik erre a jelentre!

Tehát minket ki kellett túrni a Varga utcából! Kezdték gyűjteni ellenünk a „vádakat”. Mint írtam, mikor Apukámat letartóztatták, bement Anyukám a rendőrségre, és kérdezte a főkapitányt: miért, mi nem tettünk senkinek se rosszat? Akkor kihúzta az illetékes a fiókot, és mutatta: ezek a vádak!

Az első feljelentés (az ügyvédünk mondta Anyukámnak) attól az embertől jött, aki a gyárral szemben, a Zagyva másik oldalán lévő Hanuszek-féle házat (Zagyvapart úton ma is megvan. KE) évtizedekkel korábban megvette.

Egyszer, még úgy 12 éves  voltam, kerékpároztam. Azt gondoltam, bezörgetek hozzájuk, hogy megnézzem azt a házat, ahol Anyukám (Hanuszek Ilona) született. A néni nagyon barátságtalan volt, az udvaron mutatott  bejárat felé: mit látsz itt? Nektek szebb házatok van! (A mienk nem volt különös, a Szabó néniéké Klinger-téglából épült, az nekem szebbnek tűnt.) Mint egy leforrázott kutya elhagytam a portát. Ezek gyűlölnek minket, ezt éreztem.

Amikor a nyolcadik általánost elvégeztem, 1950 nyarán mentünk haza az osztálytársammal, Halász Lacival. Kérdeztem tőle, Te mit csinálsz ezután? Suszter leszek, mint az Apám, eddig is mindig segítettem  neki – mondta.

 - Miért nem mondtad eddig, nekünk vannak a gyár padlásán marha pofa-bőrök. Azt mondta Apukám, azzal már nem szabad kereskedni, el lesz égetve! Kérdezd meg Apukádat, fel tudja-e használni talpnak.

Másnap mondta nagy örömmel, hogy igen, kell, egy kicsit meg kell dolgozni, de jó lesz. Kidobáltam a gyár padlásának ablakából. Azt mondta, apja talán egy évig is tud belőle dolgozni. Én nem adtam el, elajándékoztam, ez nem bűn!

Na, ezt a műveletet látta az a „jó szomszéd” a Zagyva másik partján. Még ma is látom a fejét a kerítés felett. Ehhez még hozzájárult egy eltévedt csúzli golyó, amelyik az ő ablakukban kötött ki egyszer. Én rendszeresen vadásztam gerlékre, verebekre, amiket eladtam a Knefély Nándor patikusnak – a Jánváry gyógyszerész vejének -, aki sólymokat és héjákat tartott a vadászathoz.

Lehet, hogy ez a kis kavics egy lavinát indított el?

Kedves Kiss Erika!     

Köszönöm szépen a türelmét, hogy végigolvasta a Surák család történetét, ahogy én átéltem. Nem tettem  hozzá, sokszor még mást is írhattam volna, ami már a „határon” túl lett volna. Így is azt mind átéltem még egyszer, amit írtam, sokszor utána fél éjszaka nem aludtam, de úgy gondolom, mégis megkönnyebbült a lelkem.

1996-tól nyugdíjas vagyok. A fiam perfektül beszél magyarul, abban az üzemben dolgozik, mint én. Van két szép gyereke, 13 éves lánya és 10 éves fia. Egy házban lakunk mindnyájan. Műveljük a kertünket és tenyésztem a postagalambjaimat. Jászberényi galambász barátaim is vannak, Bajor István a legkedvesebb!

Valahogy így volt megírva abban a Nagy-Könyvben.

    A Surák család igen számos. Van egy könyvem, amelyik tele van címmel és nevekkel (Amerikából). Tudom, hogy Chicagóban is voltak Surákok, akik ott bőrgyárat alapítottak. S, milyen az élet, ott egy jászberényi férfi, Klinkó László is dolgozott. Ez a Klinkó László – egy pék fia - is Újpesten, velem együtt tanulta a tímár szakmát, csak akkor nem tudtuk egymásról, hogy jászberényiek vagyunk! Most az interneten azonban már kapcsolatba kerültünk, amit Önnek köszönhetek, kedves Kiss Erika.

 A református temetőben   - balról Surák Pál, jobbról Surák János

Az Apukámtól tudom, hogy a nagyapámnak 9 fiú testvére Brezovából (Szlovákia ma) az 1800-as évek végén Amerikába vándorolt ki. Ő, meg egy fiútestvér Magyarországon kötöttek ki egy egész kocsi-karavánnal. Amíg ő Jászberényben letelepedett, az a másik Surák fiú továbbment Szolnoknak. Sajnos a kapcsolat megszakadt.

Gyöngyösön él Klinkó Erika unokatestvérem, most Kovács Béláné. Az ő apukája volt annak a Kis-Hangyának az üzletvezetője, ahol a Surák-féle dolgokat 1950 novemberén „kiállították”. Ő kért – vagy 20 évvel ezelőtt -, hogy írjam meg a családtörténetet, de akkor még nem volt  lelkierőm hozzá!

Kedves Kiss Erika! Köszönöm, hogy meghallgatott, érdeklődött családunk története után, és segített, hogy most megörökíthessük.

 Tisztelettel: Surák János

2008-2009. Biberbach, Németország

Publikálta null