Kedves Kiss Erika!

Apukám segített mindenkin, aki őt megkérte. A történtek után egyszer megkérdeztem, minek kellet nekünk 80 csomag sütőpor? Elmesélte, hogy 1947-ben jött hozzá egy kis üzletes (nevét már sajnos nem tudom), és azt mondta: a fiamnak lukas a cipője, tél van, tudna-e segíteni Surák bácsi? Apukám azt válaszolta, menjen el Zajákhoz, a cipészhez, vetessen méretet a fia lábáról, majd a Zaják bácsi visz tőlünk megfelelő bőrt, és rövid időn belül kész lesz a cipő. Pár nap múlva jött a fűszeres, és hozott hálálkodva Vánca sütőport, hogy neki nincs pénze, de fogadja el ezt  a „pár békebeli” sütőport. Egy dobozban volt 100 darab. Hát ebből 80 volt meg 1950-ben.

A villanykörtéről  csak annyit: egy üzemben többször kiég az izzó, akkor kéznél kell lenni mindjárt egynek. Faragó László villanyszerelő hozott mindig egy tucatot, ha jött hozzánk, és így tovább, tovább.  Ezt el kellett mondanom, hogy érthető legyen az áruhalmozás!

Egy hétfői napon (november elsején vagy másodikán 1950-ben) reggel 6 órakor nagy zörgés, rugdosás a kétméteres kapuajtón. Rendőrség, nyissa ki a kaput! – hallottuk a parancsot.

Mindjárt kinyitom – kiáltottam -, de először meg kell kötnöm a kutyákat (három volt). Alig tudtam elhúzni őket, már rágták mérgükben a kerítést. Végre sikerült. Akkorra már Apukám is felöltözött  (kutyafuttában), beengedte a rendőröket és a detektíveket. Engem pedig kidobtak a házból. Összeszedtem a könyveimet, és elmentem a gimnáziumba, ahová szeptembertől az első osztályba jártam. A bátyám, Pál már leérettségizett és szeptembertől a Veszprémi Egyetemen vegyészmérnöknek tanult, így a kitelepítést „megúszta”, de a büntetést ő sem kerülhette el. Az ő története is egy külön regény lehetne.

Amikor hazamentem fél kettőkor, Apukám már nem volt otthon, letartóztatták. Anyukám a konyhában ült és sírt.  Én nem fogtam fel, hogy miért.

Elmondta: összeszedtek élelmiszereket tőlünk, arany karperecet, gyűrűket, amit örökölt a Hanuszek nagypapától. Az ujjáról le kellett húzni a karikagyűrűt is, de ez nem volt nekik  elég. Adja ide a fülbevalóját is! De az bele van nőve – mondta Anyukám. Mutassa csak, és ki akarta szakítani! Azt már nem engedte az Anyukám. Nagy nehezen sikerült  lassan, a tükörben nézve, kinyitni a fülbevalót.

Ezek, mondhatom, rosszabbak voltak, mint az az orosz, aki a második világháborúban, az úgynevezett felszabadító csapatban elsőként a házat átkutatta, és csak egy rég elfelejtett, avas csokoládét evett meg. Természetesen Apukámnak is meg kellett próbálnia, amitől két napig gyomorégése volt. Aztán a négyéves öcsémet, Tamást a levegőbe dobta, mert barátságosan így üdvözölte. Utána a sovány lovára mutogatott: Konyi, Konyi! Mutatott hátra az udvarra, én meg bólintottam, amiért az Apukámtól később nem kaptam dicséretet... De mit tehettem, úgyis megtalálta volna, és akkor már biztos nem lett volna olyan barátságos! Egy pár hónap múlva abból a gebéből, egy szép ló lett.  Ezt és a másik lovat, a gyönyörű szép kancát, amelyiket Cigánynak hívtunk, mert fekete volt, elvitték Később hallottam, hogy az állami gazdaságban stráfkocsit húzott. 

A kitelepítés emlékei

Eltelt három nap apám letartoztatása után, de az ügyvéd nem tudott semmit se csinálni.  Anyukámnak azt mondta a rendőrfőparancsnok, amikor kihúzta a fiókot: Asszonyom mit akar, ez teli van váddal! Az volt a szerencse, hogy a detektívek között volt egy, akinek Apukám szívességet tett. Apukám nem volt antiszemita, nem politizált (bár valamit hallottam arról, hogy a Kun Bélát támogatta, majd a szociáldemokrata párt tagja volt, aztán amikor egyesültek a kommunistákkal őt kizárták.) Azt mondta neki a rendőr, Surák úr, ne írjon semmit se alá, mert ezek mind rágalmak!

Minden nap verték a talpát. Egy idő után Pestre került a Markóba, ott folytatták. Negyed év múlva volt  a tárgyalás. Felmentették, szabadlábra helyezték. Ha tudott volna menni. Úgy vezették, hóna alatt fogva. Hónapokig tartott, amíg begyógyultak a sebei a talpán!  Jászberénybe nem jöhetett, így 1951 végén Alsógödön telepedett le, s később mi is odaköltöztünk.

Közben velünk is történt egy, s más. 1950. november 6-án, mikor én iskolában voltam, jött egy ember a kitiltási paranccsal. Másnap, 7-én el kell hagynunk Jászberényt egy bizonyos vonattal és négy csomaggal. Lejelentkezetem az osztályfőnökömnél Hegedűs tanár úrnál, és elhagytam az osztályomat a következő órán. Nem mondtam, szevasztok srácok, mert úgy néztek rám, mint a kígyóra! Ők már tudták mi van a kirakatban........  Azonban Hegedűs tanár úrra és Lessi Viktor igazgató úrra mindig jó szívvel gondoltam, s később osztálytársaim is megértették, mi is történt velünk akkor.

Amikor 1950. november 7-én az iskolából hazaérkeztem, nagy felfordulás volt otthon. Nagy nehezen értettem meg, hogy el kell hagyni a házat!                                

Kisfiam, mondta Anyukám, ami a legszükségesebb Neked, hozd ide. Az iskolatáska volt az első, és egy  barna magas nyakú pulóver, amiben mindig „kapuskodtam”. Könnyes  szemmel kérdezte: gondolod  erre még szükséged lesz? Igen! És mindjárt fel is  húztam. A vasárnapi öltönyömet is beletettük a lisztesládába (ami üres volt, hiszen a rendőrök kiürítették a kirakatnak.)  Kb. négy óra körül jött egy detektív, és nagy kiabálással szidta Anyukámat: Én megmondtam magának, hogy csak négy koffer van engedélyezve! A lisztes láda így ott maradt.

Mikor kezdett sötétedni, megint itt volt ez az ember, és megparancsolta Nagy Pista bácsinak, hogy fogja be a lovakat, és álljon elé! Akkor feldobták a négy koffert. Üljünk mellé, én az öcsémmel, Tamással. Akkor ő 11 éves volt. Maga is - ordított a detektív. Erre Anyukám is erélyesen szólt: Ő látni akarja, hogy hová viszik! Közben már ránk dobtak egy ponyvát. Akkor fel akart ülni a bakra Nagy Pista bácsi, aki, mint tímár és állatgondozó dolgozott nálunk. (A kórháztól 100 méterre laktak a temető felé). Ellökték, s azt mondták: van itt ember, aki tud bánni a lóval, és felült egy goromba ember a bakra. De etetni és itatni jöjjön a következő napokig, mondta még Nagy Pista bácsinak, aki ott állt a kocsi mellett könnyes szemmel. Még elbúcsúzni sem mert tőlünk!

Néha kikuksoltunk a ponyva alól, aha, a buszállomás, a Rákóczi út, a vasútállomás! Ott már vártak ránk: megkapták a kofferokat: irány az állomás, de hátulról. Be egy marhavagonba. Utánunk dobták a csomagokat, kívülről ránk csukták az ajtót! Egy kis idő múlva megmozdult a vagon, rákapcsolták egy szerelvényre. Így loptak minket ki Jászberényből a rendőrök a kommunista párt segítségével, most már tudjuk Rákosi parancsára.

A borzasztó volt az éjszaka a marhavagonban utazva, a fapadlón szunyókálva, félelem között. Egyszer előre ment a vonat, egyszer hátra. Később tudtuk meg, hogy a mi vagonunkat mindig egy személyvonat után kapcsolták. Aztán egyszer megállt  a vonat, kinyílt a tolóajtó, bekiabált  egy mogorva ember: kiszállás, de gyorsan, gyorsan!

Mi, mint a fejbeütöttek, lassan lekecmeregtünk a vagonból, hiszen annak lépcsője sem volt. Felugrott  a kiabálós ember, és le akarta dobni az egyik koffert. Alig tudtam fékezni. Az volt az egész vagyonunk, ami a négy kofferben volt. Közben a másik kísérő Anyukámat félrehívta, és egy lezárt levelet a kezébe nyomot, hogy adja át egy embernek, akinek a levél címezve  van. De azon csak az utca (Főút, most azt hiszem Kossuth utcának hívják, és talán  ez a mostani polgármesteri hivatal is, a 145. szám alatt!) volt rajta, szám nem. Kérdezősködjenek, majd megmondják....

Megindultunk. Azt mondtam Anyukámnak, elvisszük egyenként vagy 20 métert a koffert, letesszük, és hozzuk a másikat utána. (Tamás öcsém akkor 11 éves volt, és nem tudott még segíteni, csak az iskolatáskáját vitte). Később a húszméteres csoportosításból aztán már csak kb. tíz lett, hiszen a csomagokban volt az egész vagyonunk (iratokkal együtt). Segíteni nem tudott nekünk senki, nem volt azon a  hosszú utcán egy lélek se. Néha bezörgetett Anyukám egy házba, de csak azt mondták: Menjünk tovább a falu vége felé, nem messze az iskolától, ott lakik az az ember, akit keresünk. Végre megtaláltuk. Én kinn maradtam az öcsémmel. Pár perc múlva kijött egy barátságos bácsi, üdvözölt minket, és azt mondta, mindjárt jövök. Aztán kinyílt a kapu, egy lovas kocsival kijött a bácsi. Szólt, hogy tegyem fel a kofferokat. Már nem tudom, mondtam neki, idáig cipeltem. Erre leugrott, és ő tette fel. Miért nem hagytuk az állomáson? Eljött volna értünk, mondta.

Aztán elindult velünk, vagy 200 méterre egy ház előtt megállt. Egy sarokház volt, még ma is megismerném. Bekvártélyozott minket oda. Mint később kiderült, 1945 előtt csendőr volt a ház tulajdonosa, nem volt nekik gyerekük, és két szoba-konyhás házban laktak! A konyha és az ő hálószobájuk között lévő vendégszobát átadták nekünk. Így a volt csendőr éjszaka ott járt keresztül…. Egy éjszaka, véletlenül vagy készakarva eltévesztette a szobát és az ágyat, mire Anyukám erélyesen átküldte az ő szobájukba!

Úgy november közepén (1950) mondtam Anyukámnak, hogy Apagytól nincs messze Nyíregyháza, megnézem az ottani gimnáziumot, hátha mehetnék oda iskolába. Úgy kellene megoldani, hogy ne jöjjenek rá, hogy mi ide deportálva (kitelepítve) vagyunk. Arra gondoltam, nyíregyházi lakosként kellene iskolába menni.

Emlékeztem rá, hogy Nyíregyházán van egy szíjgyártómester, akinek Apuka segített a háború után munkába fogni. Nem kellett neki fizetni a bőrért, ledolgozta szíjgyártással a tartozását.

Felkerestem a szíjgyártó bácsit, nem volt nehéz, nem volt sok ilyen mester a városban. Bementem a műhelyen keresztül, láttam egy segéddel dolgozott. Bemutatkoztam, s mindjárt láttam rajta, tudja az esetünket! Szóba sem állt velem, csak beküldött a konyhába. Ott előadtam kérésemet, hogy csak látszólag szeretnék bejelentkezni hozzájuk a gimnázium miatt. A válasz lesújtó volt: Hogy képzelek én ilyet.....  Mint egy  „leforrázott kutya”, úgy jöttem ki tőlük!

Meg sem néztem belülről a gimit, mentem ki az állomásra. Két óra  volt  már, csődültek ki az iskolások a vonatokhoz. Látom ám, hogy annak a bácsinak, akinél Anyukámnak minden héten jelentkeznie kellett, az igen helyes lánya szintén beszállt a vonatba. Na, ez nem lesz jó, mert biztos ismer ő is engemet, és így kitudódik minden. Ráadásul, megpillantottam, az unokanővéremet, Surák Katalint, akit meg Biribe internáltak, ami Apagytól kb. 20 km volt. (Surák Istvánt és családját is kitelepítették ugyanakkor, amikor János családját. KE) Nagy volt az öröm. Azután jött a gondolat, két Surák egy gimnáziumban? Megint kisülhet valami rossz! Ezért azt mondtam Anyukámnak, én Nyíregyházára mégsem megyek iskolába.

Az egyik nagybátyám Várkonyi János – akinek a mamája és az én nagymamám Zvonár lányok, testvérek voltak - Békéscsabán élt, a feleségével. Szabóműhelyük volt, s egy kisfiuk született. Nekik írtunk levelet. Végül ő elintézte, hogy Békéscsabán felvegyenek a gimnáziumba. Egy hét múlva már tőlük jártam iskolába.

A harmadikat és a negyediket a helybeli kollégiumból jártam, ugyanis rokonaim a kosztért, kvártélyért nem fogadtak el pénzt. Én mondtam, ez már sok, ezt már nem lehet elfogadni. Szüleim egyet értettek velem. 

Az  apagyi, akkori  tanácselnököt, Fekó Sándort jó emlékben  tartom meg, nem úgy bánt velünk, mint a  „leprásokkal” vagy  „bűnözőkkel”, engemet is elengedett Apagyról, mondván, én nem vagyok rajta a kitiltási lapon, oda mehetek, ahova akarok.

Az első év a Rózsa Ferenc Gimnáziumban (ma Evangélikus Gimnáziumnak hívják, mint a háború előtt)  nagyon nehéz volt. Az öcsém Tamás, még rosszabbul járt, az iskolatársak nem vették be maguk közé. Én nem panaszkodhatok, a második osztályban osztály-felelősnek választottak meg. Azóta is tartom a legtöbb osztálytársammal a kapcsolatot, az érettségi találkozón 45 éve majdnem mindig ott vagyok. Sajnos a 21-ből már heten meghaltak.

Az 1952-es nyarat Alsógödön töltöttem, ahol szüleim albérletben laktak. A kitiltás 1952 nyarán lejárt, így újra összekerült a család. Jászberénybe persze nem mertek menni. Én se mertem ekkor, pedig Anyukám írta, hogy a Hanuszek nagymamát okvetlen meg kell látogatnom, meg kell nyugtatnom..... Eladta a Darázs utcai házát, mert nem tudta elviselni, hogy mi már nem lakunk ott, a Varga utca 24-ben, tőle egy kőhajításra. Na, 1953 nyarán rászántam magamat, hogy az iskolai szünetet Jászberényben fogom tölteni. Volt nagy öröm a találkozáskor! Először csak lődörögtem az utcákon, felkerestem a rokonaimat, pl. a Benke családot.

Nagy meglepetésemre megmutatta Benke Laci unokatestvérem, az ő általa megmentett értékes belga Janssen postagalambjaimat (4 db, 12-t meg egy detektív lefoglalt a szolnoki gyógyszergyár kísérleti céljára.) Mit tehettem volna  vele, neki ajándékoztam, aminek nagyon megörült. (Itt, Biberbach-ban van már nekem 100 postagalambom is.) Volt ám olyan iskolatárs lány is, aki azzal üdvözölt: hát te mit keresel itt, de a legtöbb örült a viszontlátásnak. Mészáros Misi rábeszélt, hogy lépjek be az úszószövetségbe! Aztán mindennap tréningeztem is. Az idény végén  a kiskatonák ellen versenyeztünk, csak 3. lettem, mert nem mindkét kézzel érintettem meg a célt, de mégis örültem.

Ezen a nyáron sok mindent  megtudtam arról, mi történt  „utánunk”!

Először is: a házkutatás hivatalos engedély nélkül történt! A tárgyaláson  a bíró szemrehányásképpen azt mondta Apukámnak: miért engedte be a házába a rendőröket!  Azokat a rendőröket nem lehetett volna visszatartani, átugrottak volna a kerítésen, és nyomban össze-visszavertek volna minket!

Az egykori tímárüzem udvara 1969-ben. Hátul a szárító épülete látszik, balról Surákék átalakított lakháza

A következő napokban, ahogy minket kilakoltattak, minden este mentek a detektívek a házunkba: szabadrablás volt! Soványan mentek be, és mint törökbasák mentek el! Ezt a szomszédok mondták el nekem. Sőt, mi több a már elhalt nagybácsim, Hanuszek Pista bácsi, aki a közelben lakott, állította, hogy az akkori kommunista párt helyi titkára Apukámnak a csizmáját hordta. Felismerte arról, hogy a szára térd alatt fűzős volt!   

Szeptemberben, 1952-ben  felvettek a békéscsabai kollégiumba, a nagynéném nagy bánatára. Malvin néni, Várkonyi Jánosné, nem akart elengedni. Az egész Várkonyi család meg akart győzni, hogy maradjak, különösen az unokaöcsém  ifj. Várkonyi János, akivel együtt nőttem fel, aki ma neves festőművész, és úgy tekintjük egymást, mintha testvérek lennénk.

Közben szüleim Alsógödön telepedtek le, s onnan jártak Újpestre dolgozni. Az ottani tímár szövetkezetbe léptek be. Az is érdekes történet, hogy ehhez miként sikerült nekik Jászberényből két gépet megszerezni. A szövetkezetbe ugyanis valamit, munkaeszközt, gépet be kellett vinni. A jászberényi tímárüzem – ami tulajdonképpen 1948 óta nem működött - az állami gazdaságé lett, és sok mindent megsemmisítettek. Tőlük, hivatalos papírokkal sikerült két megmaradt talphengerlő gépet Újpestre vinni. Apukám régi munkatársa, Dombai János bácsi szerelte szét, majd Újpesten összerakta. No, hát így sikerült az életet folytatni. Apukám testvére Surák István és családja is a szövetkezetben dolgozott, s ők is Alsógödön laktak. Pestre kitelepítettek nem mehettek, vasúton meg Alsógöd és Újpest közel volt.

Tisztelettel: Surák János

2008. Biberbach, Németország

Publikálta null