Stricker Herman sírkövét a
jászberényi zsidó temetőben benőtte a borostyán, félre kell hajtani az ágakat,
hogy látsszon a felirat. „Élt 33 évet” – és még valami héberül. Takács Lajos
nagypapája volt az egykori marhakereskedő, aki egy balesetben vesztette életét
1904-ben. Öt gyermeket hagyott magára. Felesége, Regina asszony küzdött az
élettel. Sikerrel felnevelte mindegyiket. Irénke kalapos üzletet vezetett, egy
fia kereskedő lett, kettő mérnökként dolgozott, s egy – Takácsra magyarosítva
nevét – jogászként élt. Kiváló, gondolkodó emberek lettek, pedig édesanyjuk –
aki libákat tömött, s a hízott jószágokat árulta – nem tudott se írni, se
olvasni! Csak röviddel halála előtt, 80 éves korában tanult meg olvasni
valamelyest. Számolni azonban nagyon tudott. Ezt a képességet génjeiben adta át
a gyerekeknek, unokáknak. Takács Lajos is örökölt belőle. Más neki nem jutott,
de azzal sokra vitte.
A zsidó temető árnyas fái alá
húzódva beszélgettünk vasárnap délelőtt. Lajos bácsi Pestről, 93 évesen most is
eljött egymaga, a Trabantjával. Regina mama és Irén Auschwitzban veszett oda.
Takács Lajos munkaszolgálatos volt 1944-ben, de azon hármak egyike a 220-ból,
akiknek sikerült túlélni. Csendesen mondja, Auschwitz az történelem. Azt
ismerni kell, a gyerekeknek, unokáknak el kell mondani, mert tudniuk kell, mi
történt eleikkel. Aztán szomorúan mondja, most újra rossz idők járnak. Úgy
látja, a magyarok újra azt várják, hogy ismét legyen Auschwitz, ismét legyen
olyan helyzet, hogy valakiket valamiért megbüntethessenek. Azt mondja, ki kell
fejezni, hogy újabb vonat nem indul Auschwitzba! S, ha mégis lenne ilyen
szituáció, akkor nemcsak zsidók lesznek rajta, hanem mindenki!
Aztán lezárja a gondolatmenetet.
Ne a múlton tépelődjünk, azon kell gondolkodni, hogy mi lesz, ez az érdekes.
Mindjárt szóba is kerül az energiaprobléma. Takács Lajos mérnök és közgazdász
volt, hosszú időn át az Országos Tervhivatalban dolgozott. Kockázati
kérdésekkel foglalkozott. Most az a kérdés, van-e elegendő energiakészlet
Magyarországon, kell-e újabb erőműveket építeni, s vajon nem megint a Nyugat
akar ránk erőltetni valamit?
Közben előveszi a talest, a zsidó
férfiaknak kötelező kendőt, mely a fejet, vállat takarja, s a szertatásra
besétálunk a temető ravatalozójába. Davidovics László rabbi érkezett most is Jászberénybe
Pestről, hogy a hagyományos megemlékezést, a szertartást megtartsa. Akik
eljöttek, mind jól tudják, hogy 1944 július első vasárnapján vitték el a
halálba a berényi és a környékbeli, gettóba zárt zsidókat, több mint 600
embert. Közülük tucatnyi, ha visszatért. A leszármazottak egyike-másika tartja
még a szokást, s megadja a tiszteletet, eljön ilyenkor a szépen gondozott zsidó
temetőbe emlékezni, leróni a kegyeletet. A találkozás kérdésekké fajul: tudsz-e
róla, jön-e, várjuk-e? Név szerint ismerik a távol élő jászberényi zsidók leszármazottai
egymást. S egyre kevesebben vannak, bár akad egy-két harmadik generációs fiatal
is közöttük.
Davidovics László emlékbeszédében
kiemeli, hogy fontos a múlt ismerete, a gyerekeknek való átadása, elmondása.
Mindenkinek tudni kell, hogy milyen tragédia történt a II világháborúban itt
Európában. Azonban feladataink is vannak! A holocaust-tagadást meg kell
állítani. Emlékezve beszélni kell arról, hogy min mentek keresztül azok – 600
ezer honfitársunk – akiket végül elpusztítottak. Az örökké való megbünteti
azokat, akik ezt tették, mondta a rabbi. Arról is szólt, hogy akik viszont
mentették a zsidókat, segítették a túlélést, azoknak köszönet jár 65 év után
is. Mondandóját azzal zárta, hogy legyen békesség, a zsidók és más vallásúak
lelkében egyaránt. Legyen békesség Izraelben is, csak úgy, mint a világban!
Aztán a holocaust emléknap
résztvevői a temetőben lévő emléktáblánál egy kadist mondtak el, s az
emlékkövek oda kerültek a márványtáblák alá.
