|
Ilyen szép, kifejező hasonlatot
bizony ritkán hall az ember. Sajnos. Ehhez Berecz András ének- és mesemondót
kell hallgatni, aki olyan ízesen szép magyar nyelven beszél, amilyet már
alig-alig hallunk. Talán ha Erdélybe, Moldvába megyünk, s ott csángó
magyarokkal, vagy Tamási Áron Ábeljével találkozunk. A székely gondolkodás
sajátos fordulatai, meghökkentő logikája, s a humor sem hiányzott Berecz András
mondandójából, melyet a Jász Múzeum kertjében tartott programjában sok gyermek
is értett, élvezett.
A Múzeumi esték sorozatban hívták
meg a kunhegyesi gyökerű, de Budapesten élő előadót, aki sok mindent kipróbált
már a világban. Zenélt, énekelt, tanított, gyűjtötte a néphagyományokat. A népi
örökség átadását sokféle formában kipróbálta, ehhez a világ túlsó felére, az
USA-ba, Kanadába is elutazott. Mindig próbálta az időt okosan eltalálni. Ezt
tette szerdán este Jászberényben is.
A közönség nagy része gyermek
volt, akik áhítattal hallgatták a fecskefarkú kese kocák kiskirályáról, a piros-fehér
arcú Zöld Petiről szóló történetet, akinek akkora lába volt, hogy nem tudott
lábat mosni egy lavórban. No, ez a Peti nem sokat koptatta a nyelvit, mert nem
ülhetett rá. Ám amikor valami bajbajutott élőlényt látott mindig felszaladt
benne az emberség. Segített egy szárnyaszegett sasnak, partra vert harcsának és
egy leszakított rózsának. Ezek bizony meghálálták a segítséget, így
teljesedhetett be a mindentlátó királykisasszonnyal való szép történet.
A mesefűzésben természetesen a
hallgatók is szerepeltek, hiszen rájuk figyelt Berecz András, még a gyerekek
gyűrűjében alig látszó Lenint is észrevette, s jó hangulatra akarta deríteni,
hogy értse a szót, a magyar furfangot is. De hát azt, hogy löttyönfütty aligha
értette meg a kerti szobor.
Közben a mese fonala egyre terebélyesedett,
s a piros-fehér arcú Zöld Peti a párválasztás csatamezején okosodott.
Hallhattuk, hogyan kuttyog a harcsa, majd a nagy lagzi is vidám perceket
okozott a nézőtéren ülők körében. A mese véget ért, nem ám a műsor. Berecz
András nem hagyhatta, hogy kunsági fi lévén a jászsági neki parancsoljon. Fordított
a helyzeten, így közös dalolásba torkollott a műsor vége, mert nincs gyönyörűbb
szövetség a dalnál. Az Én vagyok, én vagyok a kunsági fi, nem parancsol nékem
senki, sem a Kunság, sem a Jászság, csak a karcagi bíróság kezdetű nóta jól
hangzott a múzeumi kertben. Majd még meghallgattuk egy rövid „mesét” a
nagykunsági Tibuc csárdában esett igaz történetről, hogy a jó kedv ne lanyhuljon,
s a nyelvi furfangokat még jobban ismerjék, szeressék a berényiek. És
tiszteljék Berecz András előadó művészetét, hiszen az ő szájából még szebb az
anyanyelvünk, még szebb a magyar szó.
Kiss Erika
|
