|
A későn jövőknek már csak a
folyosón jutott hely Kiss Erika kedd délutáni előadásán. Lapunk munkatársa a Jászberényi
Városi Könyvtárban tartott diavetítéssel és sok-sok háttérinformációval
gazdagított élménybeszámolót arról a Kínában töltött két hétről, amelyre egy
kulturális delegáció tagjaként utazott el tavaly júliusban.
Kína a távolból szemlélve is
izgalmas és vonzó, közelről azonban egyenesen varázslatos és lenyűgöző.
Egymilliárd-háromszázmillió ember tömörül egy majdnem-európányi területen – 250
millió bicikli, végtelenített kígyóként tekergő autópályák, kunyhók és
szupermodern üvegpaloták, az összes valamirevaló világcég képviselete, illetve a
világörökség huszonnyolc objektuma társaságában. Azt is mondhatnánk, könnyű
nekik: a legrégebben működő civilizáció minden tárgyi és spirituális hozadéka a
rendelkezésükre áll.
A magyar küldöttség, melyben
újságíró kollégánk is helyet kapott, a Pekingtől ötszáz kilométerre található,
hatmilliós metropoliszba, Jinanba tartott egy nemzetközi ifjúsági fesztiválra,
de nem hagyták ki az olimpiára készülő fővárost sem.
Peking nem aprózza el, nagyjából
hazánk idei költségvetésével megegyező összeget fordít a nyári
giga-sportseregszemle megrendezésére. A város levegője ugyan szmogos,
közlekedése pedig kaotikus, de a turista feledi mindezt, ha a Mennyei Béke
teréről belép a XV. században felépített Tiltott Városba, amely huszonhat
egymást követő kínai császár lakhelyéül szolgált, s ahol minden épület fából
készült. A tiltás az egyszerű halandókra vonatkozott, akik a császárság
idejében nem tehették be ide a lábukat. A város a városban ma már persze hív és vár
minden szájtáti kíváncsiskodót, s van is miben gyönyörködni, csakúgy, mint az
Ég Templomának nevezett, szintén nagy kiterjedésű, csodálatos kertekkel övezett
építményegyüttesben.
Az elképesztően hosszú Nagy Falból,
melyet az ókorban a sztyeppei törzsek betörései ellen kezdtek el építeni, egy
jól karbantartott, Pekinghez közeli szakaszt látogatott meg a magyar csoport. Békés
embertömeg hömpölygött le s föl, harcos támadóknak nyoma sem volt.
A jinani találkozóra olyan
vonattal robogtak, melynek hálófülkéire nem szereltek ajtókat. A Sárga-folyó
partjára tizennyolc ország tehetséges fiataljait invitálták a szervezők, hogy a
kultúra különböző ágaiban bemutathassák tudásukat. A vendégeknek egyúttal
alkalmuk nyílt megismerkedni a kínai tehetséggondozással is. Jinan a vizek városa,
így nem meglepő, hogy a helyiek a népek összefogását a világ folyóinak
„összefolyásával” jelképező látványossággal rukkoltak elő a záróünnepségen,
amelyhez minden külföldi csapat a hazájából hozott vízzel járult hozzá…
A kínai hétköznapok zavarba ejtő
sokszínűségben telnek. Évezredes hagyományok keverednek a csúcstechnikával, a
kommunista egypártrendszer meg a piacgazdasággal. Ez utóbbi próbálkozás
legalábbis érdekes; ők még biztosan nem ismerik a „fából vaskarikát” elméletet.
Mi már igen. A magyar-kínai kapcsolatok mindenesetre dinamikusan fejlődnek. (A jászberényi
Hűtőgépgyár már a nyolcvanas évek végén szállított szerelősort a távol-keleti
országba, illetve szakemberei közreműködtek egy ottani atomerőmű hűtőtornyainak
megépítésében.)
Ha megkérdeznek egy kínait
rólunk, elsőre valószínűleg Kodály és Petőfi neve jut az eszébe, mivel a
Kodály-módszert és Petőfi verseit is tanítják az iskoláikban. Tehát, ha egy
kínai ferde szemmel néz ránk, az nem azért van, mert nem szereti a magyarokat. Írta: Kun Tibor
|
