A két éve elhunyt Balogh János különleges rézgrafikáiból rendeztek tegnap kiállítást a komlói Közösségek Házában. Némi rövidítéssel idézzük az ott elhangzott megnyitó beszédet, melyben először egy rendhagyó játékra
invitálták a megjelenteket azt feltételezvén, hogy egy járókelő lába alatt hirtelen elővillan egy apró rézdarab. Kérdés: mi történik? Ha felnőtt az illető, izgalom
járja át a sárgán csillogó holmi láttán, mikor azt hiszi, kincset talált. Aztán maga előtt is
szégyenkezve szétnéz, vajon észrevette-e tétovázását valaki, majd odébbáll.
Pedig viselkedése a kudarc ellenére is érthető! Hiszen tudjuk, mennyien keresték már őelőtte a gazdagsággal felérő aranyat. Elegendő igazi érc híján alkimisták kutatták mágikus vegykonyháikban előállításának titkát. A remény máig él. Prágában például nemcsak a Hradzsin és a híres óratorony látványa, nemcsak a Moldván átívelő
Károly híd mozgalmassága vonzza a kirándulókat, felidézve Smetana szimfóniájának
dallamát, hanem a középkori Aranycsinálók utcácskája is. Oda igyekeznek,
hogy saját szemükkel láthassák műhelyeiket, hogy megérthessék
a régiek lázas szenvedélyét.
Ha kisgyerek pillantja meg azt a
bizonyos rézdarabot, azon gondolkodik, vajon mire tudná használni?
A gömbölyűvel golyózik, az ügyesen
kiegyenesített drótot gyűrűként az ujja köré tekeri, és fűnek-fának mutogatja, mi jó dolga van neki. Mikor viszont
konstatálja, hogy a kezét befeketítette ez az anyag, haragjában eldobja, és másik játék után
néz. Ha pedig - folytatva a játékot - a grafikus Balogh János jár arra, ugyanaz a hév
ragadta (volna) el, mint a matematikus Bólyait, aki a „semmiből egy új világot
teremtett”, mikor a nem euklideszi
geometria tudományát felfedezte... Balogh a mások által használt ceruza, toll, tus, szén, pasztellkréta helyett – saját találmányaként
- egyetlen dinamikus mozdulattal rézdrótot hajtogatott. Vagyis kikísérletezte
teljesen új technikáját. Keze
nyomán az egyes alakzatokból, szimbólumokból gondosan síkba rendezett portré, virág,
állat vagy más egyéb lett. A holt anyag egy csapásra tartalmat kapott, funkciót nyert, üzenettel
telítődött. Végül a fényvonalakból született rézgrafikákhoz változatos színű és anyagú
háttér, illetve keret társult. Ezek szerepe nem puszta díszítés, hanem az, hogy
hozzáadjanak valamilyen többletet a
műhöz: teljesebbé tegyék a jelentését, árnyalják a hangulatát, erősítsék a
karakterességét, fokozzák a jellemzőerejét, kiemeljék a humorát, játékosságát, felerősítsék esztétikai hatását,
befejezetté tegyék, lezárják a teremtő folyamatot, s ezáltal végérvényesen átengedjék a közönségnek. Mivel a két- vagy három dimenzió élményét nyújtó
rézgrafikák az alkotó gondolatainak,
érzéseinek, ember- és világlátásának lenyomatai, a néző könnyedén „veszi
alapot”. Rájön, hogy nem is olyan bonyolult a valóság, megtapasztalja, hogy a
kezdetben gubancosnak látszó dolgok kisimíthatók, a konfliktusok megoldhatók,
az égig érő fák megmászhatók, a
kaotikusnak tűnt viszonyok elrendezhetők. Ettől a lelkét átjáró
rádöbbenéstől egy csapásra nyugalom járja át. Nem fél, nem szorong többé, nem
érzi idegennek, érthetetlennek, fenyegetőnek azt, ami,
illetve aki körülveszi. Ellenkezőleg: saját léptékű lesz
számára a világ;
baráttá válik minden ember. És
ez jó, nagyon jó, hiszen egyszerre találkozik
az örömteli játék, az értékteremtő munka, az önkiteljesítő művészi alkotás, a
tradíció és a formai megújulás egymást erősítő vonásaival.
|