Az egyetlen és immár utolsó napon sétálni akartunk kísérő nélkül - ha úgy tetszik - magánemberként a nagyvárosban. Azonban alig hagytuk hátra a hajót, máris vásárolni kellett a közeli bazársoron: kulcstartót, leporellót, miegyebet. Még néhány lépés, egy-két óriási oszlop lekattintása, amikor leszólítanak, ketten is. A győztes egy ifjú kocsis, aki egy euróért számítja meg az utaztatást, a kalauzolást és a várakozást. Sejtjük, hogy olcsó húsnak híg a leve, mégis elfogadjuk kecsegtető ajánlatát. Udvariasan felsegít a hintóra, megkérdezi a nevünket, nemzetiségünket - ez ott általános szokás.


















Ezután közli, hogy ő Ahmed, gebéje, pardon, lova, egyben barátja  pedig a Sabrina névre hallgat. Miközben előre igazgatja a járgányt, fél testével hátrafordulva magyarázza, hol mit látunk. Ez itt egy angolok, amott egy spanyolok építette keresztény templom, az ott muzulmán..., ez iskola, az meg múzeum. Mi eközben nem kevéssé félünk, hogy valaminek vagy valakinek óhatatlanul nekimegyünk. Egy nem túl biztató helyen megáll és betessékel egy háromemeletes bazárba. Rábíz bennünket egy készséges alkalmazottra, akitől pillanatok alatt megtudjuk, milyen sokféle árut kínálnak: ékszert, ruhát, textiliát, bőrtáskákat, papiruszt eredetigazolvánnyal. Közben azt is elárulja, hogy ő kopt keresztény, az se baj, ha nem lehet több felesége. Baksist ugyan nem kap, de valamit persze veszünk- már csak az illendőség okán is. A folyosón megtaláljuk Ahmedünket, aki békésen szívja a vízipipát. Kérdem, mi van benne. - Cukor és víz - feleli angolul, megszagolva nem érzek benne másról árulkodó illatot. Visszafelé csaknem erővel becipel még egy-két poros-piszkos boltba, de mivel kézzel akarják megtölteni a zacskót sáfránnyal, eredeti fahéjjal és valami általunk nem ismert fűszerrel, nem kérjük grammját egy-egy euróért sem. Ahmed vinne még bennünket tovább, jóllehet rég lejárt az előre duplán kifizetett tarifa. Ekkor a felkínált borravalót kevesellve - szemrebbenés  nélkül további pénzt kér, mondván: Sabrina is éhes, reggelizni akar.... Nem túl békésen, de konok eltökéltséggel megállítjuk a szekeret, és eltekintünk a további szolgáltatástól.

Újabb tapasztalattal gazdagodva, de jókedvűen térünk vissza a hajóra. Rendezzük a nyitott számlát, elbúcsúzunk új ismerőseinktől, kivel-kivel névjegyet, címet cserélünk. Kicsi a világ, találkozhatunk még valaha, valahol. Szívesen emlékszünk vissza Ludmillára és Tatjánára, akikkel oly kellemesen elbeszélgettünk oroszul, noha ők évtizedek óta itt élve már magyar állampolgárok. Szeretettel ölelgetjük egymást Gizikével és Jánossal, akik Komlón születtek, sokáig itt is dolgoztak, de miután szüleik elhaltak, máshová költöztek. És hosszan integetünk annak a kivételesen nagyszerű anyukának, aki imádott fogyatékos fiát is befizette a nílusi hajóútra, hogy örüljön. Mert megérdemli!

Szép volt az út, tanulságos a távoli utazás. Ma nálunk is süt az őszi nap,  ünnepre ébredtünk, az '56-os forradalmi napok 54., köztársaságunk kikiáltásának 21. évfordulójára.  Itthon vagyunk, és ez nagyszerű!