A szervezők úgy intézték, hogy viszonylag korán menjünk, amíg  - minden relatív - még nem tűz annyira a nap. Mivel ezt valamennyi odavaló idegenvezető tudja, sok busz indul egyszerre. Az utasok elhelyezkednek, az izgalom fokozódik, azonban egy ideig még várni kell. De mire? Csakhamar kiderül, hogy bármilyen furcsa, a  sofőrökre.  Az egyenruhás férfiak kiválasztottak egy magasabb épületet, letérdeltek az előtte lévő puszta kőre Allahhoz imádkozni. Amíg a szokásos rituálé véget nem ért, addig nem kezdték meg munkanapjukat. Utána - mintegy vezényszóra - futva közelítette meg ki-ki a saját járatát. Megtisztult lélekkel, teljes biztonsággal immár nekivágott az útnak. Irány: Abu Simbil, ahol a hieroglifák épp úgy elbűvölték az embert, mint a megmaradt falfestmények.

Persze végig - mint mindenütt - itt is megrohantak az árusok. Németül, angolul, spanyolul vagy éppen oroszul kínálgatták portékáikat. A legkisebb haszon reményében is rámenősnek kell lenniük, hogy a mindennapit valahogy előteremtsék. Lehet kapni színes sálat, kézzel készített olcsó ékszereket,  tollakat, szuvenírként mindenféle hamisítványt, bóvlit. Kinek, mi kell. Ha nem, akkor is megpróbálják rátukmálni az idegenre, az eredeti ár feléért akár. (Az élelmesebbek pedig az összegyűlt aprópénzt ajánlják papírért cserébe. Erre azonban senki sem vevő.