Az ember sokszor megy Budapestre: találkozóra, beteglátogatóba, üzleti tárgyalásra, temetésre, ballagásra, orvosi vizsgálatra, továbbképzésre, miegyébre. Kényszerből mindig a legrövidebb utat választja, mert siet. Útja közben vágyakozva nézi a fagylaltot nyalogatókat, a hívogató kirakatokat, de továbblép, hiszen várják valahol valamiért, s ő úgy hiszi, hogy jelenléte nélkülözhetetlen. Amikor pedig lát is, nem csak néz, akkor rengeteg nem várt csoda ötlik a szemébe.
 Nemrég a híres-hírhedt "nyóckerben" jártam. Utam a Práter Utcai Iskola előtt vitt el, ahol régi kedves ismerősökre bukkantam. A kapu mellett guggolt a kalapos Kolnay, Weisz és a kis Nemecsek, valamire erősen koncentráltak. Előttük különböző méretű golyók, azokat igyekeztek a megfelelő lyukba pöccinteni.  A kapu másik oldalán két nagyobb fiú figyelte őket - sajátos közbelépésüket fontolgatva - nem nehéz megfejteni kilétüket, hiszen csakis a Pásztorokról lehet szó. S ha valaki elbliccelvén A Pál utcai fiúk feledhetetlen történetének elolvasását Molnár Ferenc örökbecsű művében, az megtalálja az adott részletet a falra kitett táblán. A könyvhöz, az annak alapján készült filmhez igazán méltó Szanyi Péter Einstand című bronzból készített ötalakos szoborcsoportja. Segít felidézni, ismételten átélni a grund, a gittrágás, a kényszerű éjaszakai fürdés, az életre-halálra küzdés édesbús sztoriját. amely ma már a saját fiatalságának is emléke. Soha el nem múló mementója. ... Mivel pedig az idők nemcsak múlnak, hanem változnak is, ezért a bejáraton nagy transzparens köszönti az árvíz sújtotta Alsózsolcáról érkező vendég diákokat. Amihez szintén szív kell! Alig néhány méter ettőla helyszíntől az a bizonyos Corvin köz, ahol '56-ban ugyancsak fiatalok tették azt, amit belső parancsuk szerint tenniük kellett. A mozi bejárata előtt magányos szobor: a "Pesti srác", előre figyelve, kissé hajlott testtel, csőre töltött fegyverrel, igaza tudatában mindenre elszántan. Ma már történelem, de vajon tanultunk-e, tudunk-e példájából eleget?
 Sétám végén, a Parlamenttel átellenben Kölcsey figyel. (Félszemmel is messzebbre lát, mint sokan mások akkor és most szép hazánkban!) Míg betűzöm a Himnusz első sorait, magamban akaratlanul aktualizálom az általa írt nemzeti imát: Isten, halld meg nagy költőnk szavát, áldd meg, ahogy kérte, a magyart jó kedvvel, bőséggel! Hozz rá végre jólétet, testvérséget, ne mindig külső-belső viszályt! Segíts, hogy új életre keljen annyi Einstand után. Megérdemli, hiszen sokszorosan megbűnhödte már a múltat s jövendőt. |
