A sok éve eltávozott bátyám egyidős lenne az 1939-ben született amerikai drámaíróval. Milyen szívesen megnézte és mennyire élvezte volna a Vígszínház előadását, amelyet Marton László rendezett! Mert ez a darab életről és művészetről szól. Mert alakjai élnek és estéről estére egy kicsit meg is halnak a színpadon. (Mert amatőrként ő is verset mondott, szerepelt valaha Debreczeni Tibor stúdiójában...)Az alacsony termetű, mégis megkérdőjelezhetetlen színpadi jelenséggé, pontosabban JELENSÉGGÉ átváltozó-felemelkedő Kútvölgyi Erzsébet egyszerre adja önmagát, a hivatástudattal bíró igazi művészt és a hangját már elveszített, lehanyatlott karrierjét holtig sirató, de a feladatát mindvégig vállaló, esetenként megtört, szánandó asszony sok szálból-színből-hangulatból-helyzetből font, rendkívül összetett figuráját. Callas-Kútvölgyi mesterkurzusán nem csak, nem is elsősorban az éneklésről esik szó, hanem az egész színpadi (jelen)létről, a tehetségről, a nézőnek érvényesen sugárzott üzenetről, az egyéniség erejéről, kisugárzásáról. MINDENRŐL tehát, amiért érdemes felvillantani a reflektorokat. Nagyszerű a csoszogó, derékfájós zongorakísérő szerepében Fellegi Ádám, a remek humorú, makrancos Hegyi Barbara, az öntudatos Pápai Erika és az áriát hibátlanul, (Kútvölgyi által félbe nem szakítva!) végigéneklő Homonnay Zsolt.
Ezen a szép estén sokszorosan megtapasztalhattuk Yehudi Menuhin igazát, miszerint "A zene a káoszból rendet teremt. Mert a ritmus egyöntetűséget kényszerít arra, a mi eltérő, a melódia folyamatosságot arra, ami darabos, a harmónia pedig összeilleni kényszeríti azt, ami ellentétes."
|
