Ezt állította Buffon, a híres francia természettudós. A címben idézett, máig érvényes mondat akadémiai székfoglalójában olvasható (1753). Ma mégis lépten-nyomon az tűnik. fel, mennyire könnyedén veszik sokan ezt. Jóllehet öltözködésünk, viselkedésünk, beszédmódunk, életvitelünk, egész kulturánk, habitusunk megítélése nagyrészt ettől függ. Mások véleményét figyelmen kívül hagyni bizony dőreség!
Egyik nap buszon utaztunk Pécsre. Velünk szemben két jóarcú fiatalember végig fennhangon diskurált. (Aki nem akarta, az is pontosan követhette, miről van szó.) Mint kiderült, útitársaink valamelyik fővárosi egyetem nappali hallgatói, s mint ilyenek, kollégisták. Vége-hossza nem akadt a sztoriknak leszakadt polcokról, porlepte szobákról, kimondhatatlan (ők persze kimondták!) állapotú mellékhelyiségekről, s...ig való lerészegedésekről. És arról, hogy a boltból "véletlenül" magukkal hozott bevásárlókosárban való folyosói szánkózás közben felborultak, a palackok eltörvén, tartalmuk kifolyt. Ezt már ők is túlzásnak tartották, hát a legalkalmasabb módon, liszttel(?) felitatták. Másnapra a keverékből sűrű ragacs keletkezett, melyet a takarítónő (ki más?) igyekezett felvakarni. Ők már csak annak nem kívánatos végeredményét, a befáslizott kezeket látták. De talán nem is érdemes további részleteket citálni az elhangzottakból. Arra azonban kíváncsi lennék, otthon meg mernék-e ugyanezt tenni, s ha igen, mit szólnának hozzá a kedves szüleik. Továbbá azt is jó lenne tudni, mire kapják az ösztöndíjat, a felsőoktatásban való részvétel lehetőségét, ahogy az is kíváncsivá tesz, vajon mit tesznek le a köz asztalára az ily módon felkészülő értelmiségiek, amikor majd átveszik tőlünk a helyet. (Sajna tanulmányokról, nagytudású tanárokról, emlékezetes előadásokról, gyakorlatokról szó nem esett.)
Tudom, nem szabad általánosítani. Azt is tudom, hogy túl akartak egymáson tenni, miközben "hőstetteiket" emlegették. De a trágárság és a dolgokhoz való hozzáállás jóval meghaladta az elviselhetőség határát. Ellenpéldaként hadd idézzem az egyik XIX. századi gyászjelentést, amelyet az interneten találtam. Mennyi szeretet, tisztelet és fájdalom található benne!
Íme az akkori szöveg betűhíven:
Lenhossék Györgyné született Károlyi Szidónia saját és gyermekei, Mária, Georgius és Adél nevében, mélyen szomorodott szívvel jelenti férje
LENHOSSÉK GYÖRGY h. köz- és váltó-ügyvéd s váltójegyzőnek
folyó év september 5-én kedden éjjeli 1 órakor munkás élete 16-ik, boldog házasságának 19-ik évében hosszas és fájdalmas gyomorbajban bekövetkezett gyászos kimultát.
A megboldogultnak hűlt tetemeit csütörtökön, september 7-én délután 5 órakor ünnepélyes beszentelés után a Károlyi család sírboltjába a Kerepesi út melletti temetőben fognak örök nyugalomra tétetni (...).
A józan ész és az ízlés azt diktálja, hogy a bemutatott kétfajta stílus között meg kellene, meg kell(!) találni azt a tisztességes, korrekt nyelvhasználati módot, amely nem sérti mások érzékenységét és mindenkor megfelel a művelt magyar ember igényeinek, szokásainak és az elfogadott szabályoknak.
|