Szabó Magda egyik esszéjéből kölcsönöztem a címet (a városnév ott természetesen: Debrecen!). Mit jelentenek a gyökerek, a szülőföld, az anyanyelv, a kitörölhetetlen emlékek a távol élők számára? Mi fán terem a kuckómeleg, az ismerősökkel, ismeretlenekkel való képletes vagy valóságos összebújás, a szavakkal, közös nyelv híján hangsúlyokkal, mosolyokkal, tekintetekkel, simogatásokkal való kommunikálás? Kedden a komlói múzeumban az is megtapasztalhatta, aki eleddig soha nem  gondolt rá.

A híres elődről, Jánosi Engel Adolf bányaalapítóról megjelent Életem című könyv bemutatójára - elfogadva a kedves meghívást - rangos vendégsereg jött össze. Ahhoz, hogy a messze kerültek azonosítása egyszerűbb legyen, a háziasszony  Jakab Rózsa egy rögtönzött családfán mutatta meg, ki kicsoda. Megtapsolhattuk az elsőszülött József leszármazottait, Stein Annát és Szikla Gábort, az Amerikában új hazára lelt Jánosi Engel Pétert és sokakat, akik már nem beszélik eleik nyelvét. (Egymással angolul, németül persze szót értenek, az itthon születettek tolmácsoltak a többieknek.).















 A család tagjai nem a protokoll szabályait követték, amikor Amerikában, Kanadában, Angliában, Franciaországban,












Izraelben, Németországban repülőre szálltak vagy Budapesten autóba ültek, mint Jánosi Engel Ilona, hanem valami ellenállhatatlan erő vonzásának tettek eleget.
Micsoda öröm és megtiszteltetés volt számukra, amikor a város első embere,
Páva Zoltán polgármester köszöntötte őket és ajándékkal kedveskedett nekik. Itt volt a könyv kiadója, a pécsi Szirtes Gábor, a bánya utolsó vezérigazgatója, Mérei Emil és - mint mondani szokás - még sokan mások. Érdeklődött az esemény iránt a komlói televízió stábja, interjút kért több jeles vendégtől a Pécsi Rádió szerkesztője is. Mindenki kapott szót, ha kellett, többször is. Az egyik legmeghatóbb pillanat az volt, amikor az Izraelből érkezett rokon néhány rövid magyar gondolat után héberül mondott imát. Aki nem ismerte a sok torokhangot használó nyelvet, az is sejtette, mit jelent az Adonáj név. A másik felemelő jelenet a Bányászhimnusz közös eléneklése volt a  Jánosi Engel Adolf által feltárt szénnek köszönhetően, az egykori bányászfaluban. Szerencse fel! Szerencse le!

Ezután senki sem sietett haza, mert végre kiteljesedett, értelmet kapott, emberarcúvá vált a nagy találkozás. Fényképezőgépek kattogtak, címeket cseréltek, régi fotókat nézegettek, közös emlékeket idéztek, autogramokat osztogattak,  dedikációkat fogalmaztak.


 A legfiatalabb résztvevő, a Kanadából érkezett fiúcska büszkén szorongatta kezében az ük-ükapjáról szóló könyvet. Lesz, miről  beszámolnia iskolatársainak, ha nem is tudta követni pontosan az eseményeket. Egyet annak híján  minden bizonnyal magával visz: annak a magával ragadó élménynek a hatását, hogy  milyen jó volt Komlón "otthon" lenni!