Véletlenül, de nem váratlanul jártam egy ferencvárosi iskolában. A frekventált helyen található intézményben sok tanuló szerzi meg éveken át a továbbhaladáshoz, a későbbi boldoguláshoz nélkülözhetetlen tudást. Ezúttal mégsem őket látogattuk meg, hanem itt béreltünk helyet ahhoz, hogy pedagógusoknak (köztük az itt dolgozóknak is) tankönyvbemutatóval és -vásárral egybekötött módszertani előadásokat tartsunk. Közben persze informálisan is gyűltek a tapasztalataink.
Kisebb, nagyobb gyerekek külsőre ugyanolyanok, mint társaik bárhol az országban. Szünetben hangosan csivitelve rohangálnak a folyosón, egy szál pólóban. Legtöbbjük kezében valamilyen innivaló, hiszen fölöslegesen és pazarlón túlfűtött az épület. Minden hasonló és minden mégis más. Rövid gondolkodás után megfejtem a titkot: senki sem köszön az idegen felnőtteknek. Igaz, tanáraik sem üdvözölnek, a mi köszönésünkre alig reagálnak, így érthető az ő viselkedésüket leképező közöny(?). A helyiektől jól megkülönböztethető külföldi tanulók hamar akklimatizálódtak a befogadókhoz. Jól megnéznek, jellegzetes szemük megrebben egy pillanatra, de ajkuk zárva marad. Szóra sem érdemes ott, ahol nem jön sem jelképes, sem valóságos kézfogásra az igazgató sem, ahogy az egyébként felkért és a kiadó által dotált oktatástechnikus közreműködése is hagy némi kívánnivalót maga után. Egyedül a takarítónő izgul, hogy időre minden rendben legyen. Majdnem sikerül! Az osztálytermek egyébként jellegtelenek, néhány gyerekrajz jelenti a dekorációt az esztétikai nevelés nagyobb dicsőségére. A tanári WC-ben nincs papír, az egyetlen erősen használt törtölközőt nem cserélték ki a tiszteletünkre sem. Sebaj, majd a beszélgetés mindent felülír! - reménykedtem. A rövidített tanítás után hamar belaktuk a rendelkezésünkre álló teret, a könyveket kipakoltuk, a vendégváró asztalokat megterítettük, az előadásokat megtartottuk. Egy végigtanított műszak után sokan jöttek el hallani valami fontosat a saját mindennapi munkájukkal kapcsolatban. Figyelnek, szót se kihagyva jegyzetelnek (segít ebben az írásvetítő). Mikor azonban a kérdésekre kerül sor, akkor látszik, mennyire gúzsba köti őket a szűken vett napi praxis. Mit csináljanak a szövegértést vizsgáló mérőlapokkal, ha a gyerekek közel harmada dislexiás? Iskolapszichológus, logopédus? Tudhatnám, hogy nincs ilyesmire pénz! S amikor megkockáztatom, hogy talán a Liga Szakszervezetek felhívása helyett a szakma ügyeiért, a gyerekek érdekeiért lenne érdemes tiltakozni, kék szalaggal vagy másként demonstrálni, úgy néznek rám, mintha a Marsról érkeztem volna. Pedig egyebekben egyetértenek velem, a kompetencia, az értékes, érvényes, hasznosítható tudás kialakításának itt van a végső határideje!
|