Temetőben járván ambivalens érzések járják át a lelkemet. Az egyik szomorú, mivel egyre több a sír, amelyet fel kell keresnem. Virágot válogatok, élőt, beillesztem a vázába, de vigyázok, hogy a többiek csokrainak is jusson hely. Mécsest gyújtok. Nézem, mint táncol az üvegtartóban a kecses láng. Nézek magamba, emlékezem. Megannyi nem fontos, de nagyon jellemző apróság jut eszembe. Ha nem tiltaná a hely szelleme, talán még nevetnék is, hangosan, mint hajdanán, amikor még éltek a holtak. De itt most viselkedni kell. Mit szólnának az emberek? Mit? - Hát követnének. Vagy szívesebben megköveznének. A másik érzés az élet diadala: rengeteg ember útra kelt, rengeteg autó, vonat, busz szállítja őket, rengeteg udvarias, segítőkész rendőr, rendező. Vajon az élőkért vagy a holtakért teszik a dolgukat? Talán ők se tudják pontosan. Ha tudják, sem mondják el. Nekik nem illik magánbeszélgetni. Vajon miért nem? Összébb húzom a kabátot és lassan ellépdelek szeretteimmel együtt. Még jó, hogy van kivel. Milyen hosszú lehet az út visszafelé egyedül.
Éjjel fellapozom Györe Balázs majdnem elfelejtett kicsi könyvét, A megszólítás ábrándja címűt. Csupa álom, emlék, meditáció. Csupa szép gondolat naplóban, esszében, memoárban elbeszélve, idézetekkel és megidézettekkel átitatva. Csupa déja vu, könnyű a magamra ismerés. Ettől olyan otthonos, olyan simogatni való a Liget-kötetecske. És meghitt persze, nem hangos felolvasásra való. Csak a belső én érlelésére, csak a múlt megőrzésének erkölcsi kötelességére tanít. Mikor ilyeneket ír: "Elszakadtál ettől a világtól. Fenyőtoboz vagy az erdőben, hull rád a hó. Befed. Kúszónövény vagy a (...) temetőben, sűrű indáiddal a sírkövekbe kapaszkodsz. Fűzfavessző vagy a bozótosban, kosarat fonnak belőled. (...) Visszakerülsz a világba (...)." "Nem állt az élet oldalán semmi. Minden elbillent. A halál oldalára? (...) A halál méltóságos, komoly. Meg kell hajolni előtte." "A halál nem szakít el attól, akit szerettél, mint ahogy az élet nem (feltétlenül) köt össze azzal, akit szeretsz." "Mit teszel, Isten, ha nem élek? Nem hordhatsz nagykabátodul." "Furcsa, persze, többé nem lakni a földön."
Könny szivárog a szememből, mikor Györével mormolom majdnem-saját szavaimat: " Valaha mindent szerettél itt. A port, a remegést, a képeket a falon, a repedéseket, a nagyítót, az ollót. Megkezdődött a távolodás. Arrébb kerül naponta néhány milliméterrel minden tárgy. Végül magára marad a lakás. Milyen lesz nélküled? Lehúzzák az ágyneműt, tologatják a bútorokat, kicserélnek ezt-azt, újat vesznek. Megjavítják a vízcsapot. Eladják a szőnyegeket. Zuhanás közben magaddal rántod a terítőt. Belekapaszkodsz, mint egy be nem fejezett mondatba. Görcsösen szorítják ujjaid a rojtokat. Magaddal rántod az életet. Elkerülhető? Nem."
Fázom. Felébredek. Félhangosan kimondom: Nyugodjatok békében! Azt hiszem, végre el tudtam engedni őket. Megkönnyebbültem. Remélem, ők is...
|