|
 Akkor, 51 évvel ezelőtt izzó ősz volt. Az igazaké, a jobbat akaróké, a népért, a nemzetért, a demokráciáért, a szabadságért tettre és áldozatra készeké. Tavaly megint izzott az ősz: békétlenség, széthúzás, egymásnak feszülés, acsarkodás árnyékolta be az ünnepet, mindannyiunk ünnepét. Innen is, onnan is figyelmen kívül hagyták sokan a lényegét, kisajátíthatatlan, igazi értékét. Az idén résen vagyunk. A komlói színházba nyitott szívvel érkeznek mai fiatalok és mai felnőttek. Ruhájuk kívülről, felfokozott érdeklődésük, zsongásuk belülről vetíti a látni vágyó elé, hogy ünnepelni akarnak, szívből. Megkeresni és végre meglelni honjukat e hazában.
Tanárok halk szóval, szokott gesztussal igazítják el a gyerekeket. Az egyik szereplő anyuka - még civilként - kedves szóval inti kisfiát, jó legyen, figyeljen mindenre, ami a színpadon történni fog...
Alig néhány másodperc és felhangzik a Himnusz. Állnak, dúdolnak, itt-ott énekelnek is a fehér blúzt, fehér inget viselők. Senkire nem kell rászólni. Egy hangbejátszás az 1991-ben hatályba lépett törvényt citálja: "Nagy nemzeti ünnepünkön gondoljunk a hősökre és áldozatokra. Emlékezzünk és tanuljunk a múltból, hogy jobban értsük a jelent ... és felvértezettebben... építhessük a ... magyar jövőt."
 A színpadon a lyukas zászló társaságában, a szekrények mélyéből előszedett divatjamúlt ruhákban jelenik meg előttünk jelzésszerűen a történelem. Szinte látjuk, hogyan "Indul a pesti tüntetés", "hiába volt bitófa, kegyetlen kínzás, börtön és halál.", hiszen annyira akarták a magyarok a zsarnokság helyett "a Dicsőséges Forradalmat". A lehetséges győzelem reményétől megittasult vezetők tudni akarták, "Ki van velünk és ellenünk." S amikor "Az idők gyógyító lázában élt a magyar, ... s méltó életünkért szóban és cselekedetben a történelemhez fohászkodtak." Ady után szabadon merték végre kiáltani, hogy "Emberek vagyunk, újra magyarok!" Egy idő után azonban hiába volt Nagy Imre híres szavai szerint "a kormány a helyén", hiába írta Márai New Yorkban, hogy "ilyen nagy dolog a Szabadság", az utcákon sokasodtak a "Tizenöt-húszéves halottak", miközben "Európa mélyen hallgatott", a gyűjtőben, a kisfogházban egyre több bitót ácsoltak, egyre több anya sírt, gyászolva fiát, egyre több résztvevő "vonatkozásában helyesen alkalmazta a bíróság a legsúlyosabb büntetést" s egyre többen "Áll(t)unk az idő sortüzében már világösszeroskadásig." 
Amit itthon évtizedekig csak remélni mertünk titokban, amit a világ jobbik része érzett, gondolt rólunk, az a francia Camus fogalmazásában hangzott el: "... Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és a halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet - bontakozik az élet és a meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk, s a mely a szabad alkotás és a munka terméke..."
Október 23. alkalmából a Súgólyuk Színház ismét remekelt! Öröm volt összeállítani számukra az emlékműsor anyagát...
|
