|
 1993-ban az ENSZ 47. közgyűlése úgy döntött, hogy minden évben legyen a víznek is világnapja. Ezzel akarta kifejezni, mennyire fontos, mennyire nélkülözhetetlen mind a természet, mind az ember, mind a nyugalom, mind a mozgás, a tevékenység számára a pótolhatatlan, a drága kincs, a víz!
Mit tudunk róla? Ha van, ha tiszta, ha könnyen hozzájuthatunk, akkor olyan természetes számunkra, mint a levegő vagy az egészség. Ha gyilkos erővel zúdul ránk, elsodor értéket, nem kímél életet, akkor katasztrófaként aposztrofáljuk. Ha pedig nélkülözni vagyunk kénytelenek, ha kiszáradnak a növények, szomjan vesznek állatok, emberek, betegségek terjednek, akkor tudjuk, mily közeli és mily fájdalmas a vég. Mire lennénk képesek érte? És mire nem vagyunk hajlandók érte? Ahhoz, hogy értékelni tudjuk, előbb - legalább átmenetileg - meg kell tapsztalnunk a hiányát. Lajtos kocsi az út mentén csőrepedéskor. Csöpögtető öntözés a kiskertben az éltető eső helyett. Zacskóval osztott segítség vész bekövetkeztekor. Tudjuk, tudjuk, mégis tűrjük, ha csöpög a csap, mégis pazaroljuk. Jóllehet drágán, egyre drágábban fizetünk érte! (Lehet, hogy még mindig nincs mindenki számára eléggé visszatartó ereje az árnak?) Amikor elgondolkodtató képsorokat láthatunk Afrika vizet (is) nélkülözőiről, értelmünkkel felfogjuk, hogy forrásaink, tartalékaink nem végtelenek!
Megfogadható tanácsokat kapunk Lehoczky Jánostól, aki A vizek fohásza című versében így szól hozzánk:
Vándor, ki szomjadat oltod forrásom vizével,
vigyázz reám!
Én hűsítem arcodat forró nyári napsütésben,
én frissítem fáradt testedet vándorútjaid után.
Csobogásom nyugtatja zaklatott lelkedet,
habjaim tánca bűvöli tekintetedet.
Poros gúnyádat tisztítom,
egészségedet őrzöm.
Szépítelek, gyógyítalak,
üdítelek, vidítalak.
Erőmmel hajtod gépedet, malmodat.
Tartom csónakodat, hordozom hajódat.
Általam sarjad vetésed,
én küldök termékeny esőt
szikkadt kertjeidre.
Ott búvom édes gyümölcseidben,
a nádasok illatában rejtezem,
barlangok mélyén, erdők rejtekén
sziklák között, csúcsok fölött,
posványban, sodrásban,
rám találsz.
Az élet bárkáit ringatom.
Otthonaként velem érez megannyi lény,
úszó, lebegő állat, lengedező növény.
Kusza hínár, tündérlő virág,
meglepő, eleven vízvilág.
Remélő ikra, játszi poronty,
leső harcsa, óvatos nyurga ponty.
Bölcső vagyok,
folytonos születés csöndes színpada.
Kezdet vagyok, a földi élet ősanyja.
Változás vagyok, végzet vagyok, a pillanat méhe.
Állandóság vagyok, szüntelen harcok békévé összegződő reménye.
Szelíd forrásként becézhetsz,
érként, patakként kedvelhetsz,
folyamként köszönthetsz.
Megmosolyogsz tavaszi pocsolyákban,
üdvözölsz berekben, limányban.
Csepp vagyok és óceán.
Tomboló vihar és szivárvány,
búvópatak és szökőár,
felhő és kút.
Ismersz, mint szigorú jéghegy, zord jégvilág,
mint lenge hópehely, tréfás jégvirág,
illanó pára, gomolygó zivatar.
Vízesés robaja, hullám moraja,
cseppkő csöppenése, veder csobbanása.
Kék vagyok, mint a tenger,
fénylő, mint a csermely,
szőke, mint a folyó,
zöld, mint a tó,
fehér, mint a hó.
Feszítő gőz vagyok, tanulj meg tisztelni!
Csikorgó fagy vagyok, tanulj meg kibírni!
Aranyhíd vagyok, tanulj meg csodálni!
Örvény vagyok, tanulj meg vigyázni!
Buborék vagyok, tajték vagyok,
szeretned kell!
Hűsítő korsó vagyok,
heves zuhany vagyok,
élvezned kell!
Tükör vagyok, arcod vagyok.
Hullám és híd, part és víz.
Erő és báj, folyó és táj,
úszás és merülés,
áldás és könyörgés,
értened kell!
Víz vagyok.
Őrizned kell!
|
