Február 10-én volt a születésnapja. Köszöntötték hivatalosan és magánemberként, sokan. Gyanítom, az utóbbiaknak örült jobban. Természete szerint. Rendszerváltozásunk első - két cikluson át - határon belül és azon kívül őszintén tisztelt köztársasági elnöke ma még emberebb és még bölcsebb, mint volt...
Élete kész regény, szűkebb-tágabb családjának sorsában pontosan tükröződik a viharos XX. század. A határok elmozdításával közülük sokan többen szertenéztek s nem lelték honjukat a hazában. Őt fiatalon, mikor kellett az ágyútöltelék, behívták katonának, ahonnan megszökött, a nácik ellen harcolt fegyverrel a kezében. A háború után szabadságot, demokráciát remélt, közben jogot tanult, majd a forradalom kellős közepén találta magát. Néhány fényes nap, remény és csalódás, zárt tárgyalás, életfogyt. Hat évet igazán "jó társaságban" töltött, angolt tanult, fordított. Később sokáig ebből lett kenyere és egy amerikai elismerése, a Wheatlad-díj. A műfordítás mellett viszonylag későn lett íróvá. Hamarosan az Írószövetség elnökévé választották. Alkotómunkájáról érdemes őt magát idézni: "Miért ír az ember? Hogyha torkán akad egy falat történelem, felköhögje. Hogyha önmagával nem akaródzik gorombáskodnia, akkor teremtsen valakit, akinek nyugodtan odamondogathat. Hogyha cseppfolyós körülötte a világ, megszerkessze a kristályrácsát. Kinek ír az ember? A fentiekből következik, hogy önmagának. De hogy erre fölmentést adhasson, elhiteti magával, hogy fontos, amit ír. Hogy másoknak mond valamit. Hogy szolgál vele. S hogy ő ettől, éppen ettől tartozik majd valahova. És miért ír az ember színdarabot? Mert a leírt szó hitelének egyetlen próbája az élőbeszéd. Mert az írott szó egyszer születik, az élő annyiszor, ahányszor elhangzik. Mert a színházban feloldódik a papír magánya, ott nem szavak, ott emberek - színész, rendező, író, közönség - csatáznak, vagy fogják egymás kezét."
Hogy milyen köztársasági elnök volt Göncz Árpád, azt megítélték, akik újraválasztották, és megítéli majd a történelem is. Magam szerencsére az íróval találkoztam - moderátorként, jóízű beszélgetések résztvevőjeként. Egyik alkalommal a sikondai alkotótáborból meghívtuk író-olvasó találkozóra a városi könyvtárba. A nagyteremben sokan várták, de előzetesen néhány percet hivatalos ügyintézéssel kellett eltöltenie az igazgatói irodában. (Két héttel korábban egyik Kossuth-díjas költőnk a neki felajánlott tiszteletdíjat kevesellvén, már-már dolgavégezetlen elrohant. No comment.) Hasonló formaságoknak néztünk ismét elébe. Göncz Árpád elhárította az aláírnivalót, mondván egy fillért sem hajlandó elfogadni. "Azt nem lehet, Árpi bátyám!" - így az intézményvezető. - "Ide hát a papírt, hadd írjam alá! De mindjárt szerkesszünk egy másikat is, amely szerint az utolsó fillérig felajánlom a könyvtárnak! De most már igykezzünk, megérdemli a pontoságot, aki munka után könyvtárba jár..." No comment, ismét!
Isten éltesse még nagyon sokáig, az írót, a műfordítót, az elnök urat, az embert!
|