|
 A sztrájk egyfelől az érdekérvényesítés legerősebb, következésképp leghatékonyabb eszköze. Másfelől azonban azokat is fenyegetőleg érinti, akik kénytelenek eltűrni, elviselni az általa kilátásba helyezett, esetleg megvalósított olyan kényelmetlenséget, felfüggesztett szolgáltatást, mint az áramszünet, a vágányon dekkoló vonat stb.
Aki iskolába, kezelésre, munkába stb. szeretne időben eljutni, az idegesen figyeli a sajtó híradásait: indulnak vagy sem a megadott időben a menetrend szerinti járatok. Előreláthatólag mennyit késnek? Elfogadják-e tőle a megfeleleő igazolást a vizsgán, a nehezen megszerzett és még nehezebben megtartott munkahelyen, őrzik-e tovább síró kisgyermekét a bölcsödében, eljön-e vajon valaki még egyszer a meghirdetett előadásán (nem saját hibájából) meg nem jelent előadót meghallgatni? Erkölcsi és anyagi kérdések egyaránt felmerülnek ilyenkor. Ki a vétkes? És persze ki áll jót az elmulasztottakért? Mert ugye ilyen esetekben az ügy nem kétszereplős: a munkavállaló és a szakszervezet követel, a munkaadó enged vagy ellenáll, hanem a harmadik, a sokadik fél szenved, presztízst és sok minden mást veszít anélkül, hogy az ügyletből számára bármi jó származnék. Az ugyanis sokéves tapasztalat, hogy miután a vasutasok kiharcolják magasabb bérüket, juttatásaikat, semmivel sem indulnak pontosabban a járatok, semmivel sem udvariasabbak, segítőkészebbek a kalauzok, semmivel sem tisztábbak a vonatok...
Néha arra is figyelni kellene, hogy hazánk legnagyobb cége meg tudja ugyan bénítani az országot, de a jogai mellett kötelességei is lennének, jócskán. Ha ugyanis elriasztják az utasokat, akkor maholnap nem lesz munkahelyük, ahol sztrájkolni lehet. Érdemes tehát?
|
