|
 Pár nap múlva, december 18-án lesz száz éve, hogy megszületett a huszadik század ízes szavú költője, meseírója, Zelk Zoltán. Vajon ki emlékszik még rá?
Most, amikor a zsidó lakásokban fellobban a fény ünnepének, a hanukkának a lángja annak örömére, hogy Kr. e.164-ben a makkabeusok visszafoglalták a szíriaiaktól a jeruzsálemi Templomot és újraszentelték, tisztelegnünk kell egy nagyon szegény zsidó kántor fia, Zelk Zoltán előtt is. Talán véletlen, talán sorsszerű a két dátum közelsége.
A család Érmihályfalván lakott, s tudjuk, az a vidék milyen sok híres embert adott a magyarságnak s tovább. A kisfiú héber imák mellett sok magyar népdalt és messzeindázó történetet, mesét hallott. Alighanem többet kapott belőlük, mint kenyérből. Nem csoda hát, hogy az elemi iskola negyedik osztálya után dolgoznia kellett. Otthon előbb, aztán - románul nem tudván - Budapesten próbált boldogulni. Falta az életet, megismerte minden jó és rossz oldalát. Volt baloldali nézeteiért, majd származása miatt üldözött. Volt ünnepelt költő, aki idős korában ki merte jelenteni, hogy "minden soromat vállalom". Volt - szembefordulva a korábban elfogadott hatalommal - ötvenhatos elítélt. Néha sokat markolt a földi javakból, máskor kevésre se telt. Kötetei rendre megjelentek, óvodások, kisiskolások meséin nőttek föl. És volt mellőzött. A rendszerváltást nem érte meg. Ma mintha elfeledtük volna, pedig ő írta, hogy
A vers: kényszerű igazmondás.
A Föld: kisiklatott szerelvény.
|
