|
 A szeptember 2-ai ünnepélyes képviselő-testületi ülésen vehette át megtisztelő elismerését Puchert János volt '56-os halálra ítélt, aki szülővárosa díszpolgára lett.
Mit tudhatunk arról a köztünk élő szerény emberről, aki se a gondjaival, se az örömeivel nem akart soha a figyelem középpontjába kerülni? Ezúttal nem nehéz a tudósító dolga, hiszen János több dokumentumot rendelkezésére bocsájtott a személyes találkozásokon, beszélgetéseken kívül. Íme tipikusnak nem mondható története - dióhéjban!
1934-ben született Komlón. Felmenői mezőgazdasági cselédek voltak, édesapja írni-olvasni is alig tudott. A család minden tagja tette a dolgát. Idő, ok ritkán adódott tereferére. De összetartottak, kölcsönösen segítették egymást a nagycsalád tagjai.
Az első osztályba lépő fiú magyarul alig tudott, de a kilométereket jól bírta. Mindvégig stabil helyet vívott ki magának társai között, gyakran kezdeményezett játékot, ügyességi próbát úgy, hogy közben soha nem hagyott pácban senkit. Társai szerették, amiért nem élt vissza erőfölényével.
A II. világháború alatt tejért, túróért a közeli falvakba járt, mint mindenki akkortájt. Mikor megéhezett, melaszt evett, pótkávét ivott. Kiskamaszként a nagyokkal együtt örült a felszabadulásnak, a békének. A kitelepítéskor pontosan tudta, kit vittek el, bár föl nem foghatta az okát. Sváb családját kivételesen nyugton hagyták, mert apja a Volksbund helyett - inkább ösztönösen, mint tudatosan - a Hűséggel a Hazáért mozgalomhoz csatlakozott.
A látványos bajok elmúltán Jani dolgozni kezdett: délelőtt küldöncként futott ide-oda vagy palát lapátolt, délután pedig a nyolcadik osztály padját koptatta. Az ipari iskolában lakatos szakmát szerzett, mellyel el tudott helyezkedni. DISZ-tag lett, amellett a Szabadságharcos Szövetségben különösebb drill nélkül katonai ismereteket szerzett. Ekkor már a föld alatt lakatosként Kossuth bánya adott neki biztos megélhetést. 1951-től keresetéből nem sokat tartott meg magának, bár néha gondolt már saját jövőjére is, miután kinézett magának egy akkor még nagyon fiatal lányt...
1954-ben bevonult honvédnek. Esztergomba került a légvédelmi tüzér ezredhez. A kiképzés, az alkalmazkodás, a szabályok betartása, a fegyelem, a feljebbvalónak való engedelmesség nem esett nehezére. Csak az igazságtalanságot, a szándékos kitolást, a rutinszerű megalázást tette szóvá, amiért többször kedvezmények megvonásával, sötét zárkával és hasonlókkal fenyítették. A feladatait mindig pontosan végezte motorkerékpáros hírvivőként, írnokként, lövegkezelőként, rádiólokátorosként. Így jött el 1956, a közelgő leszerelés ideje. Október 23-a csupán egy nap volt a seregben még eltöltendők közül. A civil életről való álmodozás helyett ekkor váratlanul az ebédlőbe vezényelték állományát meghallgatni Gerő Ernő rádióbeszédét. Ezután felgyorsultak az események. Éjszakai riadó, légvédelmi lövegek előkészítése, egyéni fegyverekkel irány Budapest. Dorogon a főútvonalon személyenként kaptak 6-7 tár lőszert. Ennek már a fele sem tréfa! - gondolta magában öreg katonaként Puchert. Hát még amikor meghallotta bajtársaival együtt a felettesektől, hogy Budapesten felkelés tört ki, veszélybe kerültek a lőszerraktárak. Nem tudták, mi várható. Az eligazítás mindenesetre így szólt: "Katonák, vigyázzanak magukra! Fegyveres harcot ne kezdeményezzenek, de ha egységünket veszik célba, visszalövünk. Irány tovább, Budapest!" A Budai Nagy Antal laktanyánál bevárták az Esztergomból közeledő harckocsi ezredüket, majd folytatták az utat. A szembejövők odakiabáltak nekik: "Magyar katonák vagytok, ne lőjetek magyarokra!" Bizony nem volt könnyű megérteni a helyzetet. A Margit híd budai hídfőjéhez érve a parancsnokok arcán tanácstalanság látszott, ugyanis szinte a semmiből szovjet páncélosok fordultak rá a hídra. Ki tudja, honnan jövő, mit képviselő civilek pedig arra próbálták rávenni őket, hogy lőjenek vagy legalább akadályozzák meg, hogy a tankok átjussanak a hídon. Az atrocitás miatt a szovjetek - türelmüket vesztve - lőni kezdtek a tömeg feje fölé. Szerencsére egyelőre nem volt áldozat, így néhány esztergomi harckocsi tüzelés nélkül jutott el a Nyugati pályaudvarig. Pucherték egy ideig a Jászai Mari téren lévő Belügyminisztériumot védték. Több alkalommal tűzharcba keveredtek számukra ismeretlenekkel (ávósokkal?), miközben a közeli házakból lőttek rájuk, de sérülés ezúttal sem történt. Október 28-29-én a Láng gépgyárba szállítottak fegyvert, lőszert, illetve a Károly Róbert úti Mátyás laktanya védelmét látták el. Itt értesültek a Köztársaság téren történtekről és arról, hogy Maléter Pál elismeri és támogatja Nagy Imre kormányát. Közös céljuk a független Magyarország megteremtése, a szovjet csapatok kivonatása, a rend helyreállítása (nélkülük!). Ennek tudatában a katonák néhány órás pihenés után lövegeket magukhoz véve visszaindultak Budapestre. Újabb parancsra várva a Soroksári útnál lévő ún. Juta-dombnál foglaltak tüzelőállást. Eközben november 4-én - a Kádár-féle ideiglenes kormány megalakulásával szinte egyidőben - szovjet tankok dübörögtek Budapest felé... Megfontolásra nem volt idő. Az esztergomiak a hajnali csípős hidegben Tökölről a főváros felé robogtak. A konvoj azonban - soha nem tisztázott okból - valahol letért az útról, s visszakanyarodva előző álláshelyükhöz, fatális tévedésként kijelölt útvonalukat az addig biztosító szovjetekkel keveredtek tűzharcba, (elkövetvén a később súlyosan megtorolt állítólagos bűncselekményet). A gépágyúk pusztítása leírhatatlan volt, halottak, sebesültek, füst és vér mindenütt. Pucherték hadosztálya nyolc halálos áldozatot számolt.. Az összecsapás után (beméréstől tartva) ismét tüzelőállást változtattak. A Határ úton egy közeli iskolában töltött éjszaka után végül 2-3 fős csoportokban - fegyverzetüket hátrahagyva - részben hazafele indultak, részben visszatértek Esztergomba.
Puchert Komlóra váltott jegyet. Későbbi leszerelése után Anna aknán helyezkedett el szintén föld alatti lakatosként. Akkor még nem sejthette, mi lesz a következménye annak, hogy hazája földjén, feljebbvalói parancsára esküt tett sorkatonaként fegyvert fogott az ország területén ideiglenesen állomásozó szovjet katonákra. 1957-ben megtudta. Október 18-án otthonában letartóztatták. Elsőfokon halálra ítélték "többrendbeli gyilkosságért". Az évtizedekkel később papírra vetett visszaemlékezésében ez olvasható: "Milyen érzés volt, amikor a halálos ítéletet kimondják? 24 éves, egészséges fiatal vagyok, tele életkedvvel, és most erőszakos halállal meghalni? Hát bizony az olyan volt, mintha valósággal letaglóztak volna...".
A másodfokú tárgyalásra a Kisfogházból kéz-lábbilincsben szállították. Bár védője állítása szerint "tények bizonyítják azt, hogy ..parancsra tüzelt... Nincs bizonyíték arra, hogy lövésének, bárhol is adta le, eredménye lett volna..." Az ítélet indoklása mégis így szól: ..."annak ellenére, hogy ezen vádlott cselekményének elindítója is lényegében a bűnös parancs volt, nem lehet eltekinteni a legsúlyosabb büntetés kiszabásától..." Később az ítéletet kegyelemből életfogytiglanra, majd 20 évre változtatták és (a szabadulás napjától számított) 10 évre eltiltották az állampolgári jogok gyakorlásától (útlevél stb.).
Puchert János - mint később kiderült - ártatlanul töltött börtönben 12 és fél évet. 1970. márc. 25-én szabadult. Utóbb mentesült a büntetés joghátrányai alól, előléptették őrnaggyá, némi kárpótlásban is részesült Később Nagy Imre Érdemrendet kapott, most pedig szülővárosa díszpolgára lett. Nincs benne sem harag, sem bosszúvágy. Baloldali maradt. Segítőkész, kiegyensúlyozott, nyitott ember, akinek a barátai, könyvei pótolják a családot...
|
