|
A köszönés cselekvés, a kapcsolatteremtés egyik fajtája. Találkozáskor fejbólintással, odafordulással és lehetőleg hangos szóval üdvözöljük egymást. Volt idő (de szép volt!), amikor a férfiak kalapot emeltek! Ez ma, amikor az elmaradhatatlan bézbólsapka felkeléstől lefekvésig, beleértve a strandolás idejét is, elmaradhatatlan kellék, erre bizony nem kerül sor. De hogy állunk az udvariasság elemi eszközével?
Aki falun lakik, annak természetes, hogy mindenki mindenkinek köszön. Ha siet, ha sürgős a dolga, akkor is, ahogy a szüleitől látta, ránéz a másikra és megtiszteli valamilyen üdvözlő formulával. Milyen jó hallani a Jó reggelt, Pista bátyám!-ot és a rá adott választ: Szervusz, Jóska! (Szervusz, Jóska, fiam!, Jó reggelt kívánok, igazgató bácsi!). De kisebb településeken nem ritka a Csókolom forma sem. Gyerek, felnőtt megtiszteli a faluba betérő idegent is, hozzátéve a választ nem váró kérdést: Hát megjött?... Városon sajnos nem így van. Mintha szégyen lenne megismerni a másikat, különösen akkor, ha a valamikori közeli ismerősök között jelentős lett az anyagi vagy rangbeli különbség. Még mikor a felnőttek köszöntik is egymást, nem figyelmeztetik ennek szükségességére a gyerekeket, akik - minta híján - oda se vakkantanak. Vagy sürgősen elfordítják a fejüket, vagy valami morgásaféle hagyja el az ajkukat.
Velem történt a következő eset. Állok a piros lámpánál, várva, hogy zöldre váltson. Mellettem egy fiatal férfi, ugyanabban az ügyben. Rám néz, s mondja: Csókolom! Már majdnem elbízom magam, hogy ismeretlenül is megtisztel, amikor újra megszólal: - Bocsánat, összetévesztettem valakivel.
Azóta is rejtély számomra, mit látott, hallott otthon, mit tanult az iskolában udvariasságról, illedelmes viselkedésről és más hasonló "fölösleges formaságokról"?
|
