|
 A sors úgy hozta, hogy közvetve vagy közvetlenül megismerhettem a magyar egészségügy krónikus bajait. Miközben a média találgat: vajon megegyeznek-e a jövendő koalíció tagjai a hogyan? és a miből? kérdésében, magam nem tenném le a voksom sem az egy-, sem a többiztosítós modell mellé, lévén a dolog ilyetén megközelítése csupán tüneti kezelés, vagy még az se. A politikának csupán akarnia és generálnia kell a tovább már semmiképpen sem halasztható lényegi változásokat, a többi legyen a szakemberek dolga. A mostani állapot szenvedői régóta mi vagyunk, mai betegek, a felemás szolgáltatások talán már holnapi kiszolgáltatott rászorultjai.
A következő pillanatképeknek (a pozitív fordulatban bízva) nem nevezem meg sem a szereplőit, sem a színhelyeit, ehelyett őszintén remélem tanulságaik mielőbbi hasznosítását!
A műtét eredménye kérdéses, az viszont megállapíttatott, hogy beteg a kórházban fertőzést kapott. (Nem nagy csoda, hiszen maga mutatta meg a női zuhanyozóban nagyra nőtt gombát a főnővérnek, aki mosolyogva nyugtázta a dolgot....) Az intézményvezető és az egyik főorvos dialógusából kiderült, hogy az osztályon nincs ellenszer a szepszisre. - Kérjenek kölcsön a belgyógyászatról! - így a beteg, - Ott sincs!- felelték egyszerre a tudós doktorok. - Akkor írják föl receptre, majd a férjem kiváltja.... (Az időközben károsodott veséről, szívbillentyűről szó ne essék!)
Fent említett beteg a kontrollvizsgálaton előadja még mindig fennálló panaszait. - Létezik másféle műtéti megoldás is - mondja a szakember. - Drága doktor úr, ha megtanulták, szóljanak. Azóta évek teltek el, de a kórházból nem jelentkezett senki.
A kötelező(?) tüdőszűrő után "behívó" érkezik. A beteg vissza, a főorvos késik, nem keveset. Röntgen, a gyakorlott szakdolgozó szerint semmi vész, az orvos szerint tüdőgyulladás. Patikaszer, beszed, vissza. Még egy kúra, miközben ő a kezdetek óta egyaránt tünetmentes. Újra vissza - így nevelték -, hű, nagy a baj, embolia. Panasz nincs, tünet nincs, a család és az ismerősök mégis mozgósítanak. Nem köveket, hanem pár telefonnal fővárosi szakembert. - Felvétel, kikérdezés, nincs semmi baj, a röntgenkép teljesen tiszta.... Mióta ő itt praktizál, azóta alig győzzük rendelni a neked is felírt gyógyszereket - mondja egy gyógyszerész, természetesen név nélkül....
Elesett, megesik. Eltört, megesik. Nincs röntgenorvos, majd másnap, bizony megesett. Az eltört végtagot jó erős fémhuzallal megerősítik, begipszelik, panaszait fantomfájdalomnak minősítik, gyógyszert nem kap, bizony megesett. Hónapok óta több orvost, kórházat, masszőrt, gyógytornászt elfogyasztott, a jobb keze merev, fáj, bizony megesett. - Szerencse, hogy átszoktatott balkezes, így el tudja látni magát. Felháborító, hogy így esett!!
Az epeműtétet két nap múlva meg kellett ismételni. A beteg az infúzió, a fekvés és egyebek miatt gyenge. Mobilján távoli orvos hozzátartozójával konzultál, fegyelmezetten tűr mindent. Pár nap múlva mégis megemlíti véres köpetét (a kétszeres altatás során megsérülhetett). Nyilván embolia, bár mellkasa nem fáj, végtagjai nem kékülnek. Mentő, megyeszékhely. - Öltözzön csak föl, hosszú lesz a nap! - tanácsolja a nővér. Igen, mondhatni. A mentő ugyanis körbe-körbejár. Összeszedi előbb az odafele rendelt pácienseket. Őt fekve szállítják, a rozzant kocsi kirázza a lelkét, szerencsére a többit nem, mert napok óta nem evett se sokat, se keveset. Ott fel a lépcsőn, a liftig és tovább, csak ügyesen, lassan - hallja a mentősök biztatását. Megállapíttatik, hogy a feltételezett diagnozis semmis. Visszafele ülhet hát, kell másnak a hely. Többórás újabb zötyögés, körjárat, mindenkit vissza, őt még egy kis időre a beküldő műintézetbe. "Jobb lett volna, ha az uram visz háztól házig, de azt nem engedték. Azt mondták, most még kímélni kell." - meséli kanosszajárását. - Van benne valami! - szólok neki rezignáltan. A többit lenyelem, mert én is kerülhetek hasonló helyzetbe!
Egy statisztika szerint a betegek a hazai kórházakban átlagosan két kilót fogynak hetente. (V.ö.: hotel- szolgálat!) Ez jutott eszembe, amikor a - nem a gyomra - beteg meséli, hogy reggel négy zsömlét kaptak. A szoba mind a négy eseti lakója egy ültőhelyben befalta. Csak délben derült ki, hogy egész napra be kellett volna osztaniuk. Akinek hoztak a kintiek némi pótlást, az könyebben vette a következő akadályt!
Itt fáj, ott fáj, se ülni, se állni. Időpontot kér hát a reumatológiára. Két hét várakozás után kap reggel kilencre. Kicsit előbb hozzák kocsival. Az idő telik, mindene sajog. Tizenegykor szedelőzködik, mert nem bírja tovább a teste. - Miért olyan türelmetlen? - kérdezi bűbájkodva csicseregve az asszisztensnő.
Tényleg, miért?
- Ennek a bütyöknek már se a betét, se a gyógycipő nem használ. Meg kellene műteni - mondja az ortopédus szenvtelen hangon. A beteg, akinek korát tekintve akár fia lehetne az orvos, nem erre számított, így visszakérdez: - És ha a saját anyukájának a lábáról lenne szó, akkor mit javasolna a doktor úr? - Hm. Jó kérdés ...- mélázik az, szerepéből egy pillanatra kiesve. - Akkor az enyémnek sem kell bicska. ... És ebben maradtak.
Eset, ahogy gyilkos kór, beteg szerv, fájdalom, meghallgatásra váró panasz, pozitív, negatív tapasztalat lenne mondható még szakadatlan, de mindenből látható, hogy a legbetegebb, a legsürgősebb beavatkozásra szoruló maga az önmagát túlélt rendszer. Lerobbant épületeivel, hiányos felszereltségével, életidegen struktúrájával, hálapénzre leső, az OEP-et hamis statisztikákkal megtévesztő, minden újítástól ódzkodó személyzetével (tisztelet a kivételnek) gyógyításra vár - mindannyiunk érdekében.
(A fotók nem az esetek helyszínén készültek!)
|
