|
A Nyugatos nagy generáció tagjainak ránk hagyományozott remekművei részei életünknek, útmutatói szellemünknek, világlátásunknak, formálói gondolkodásunknak, erkölcsünknek, ízlésünknek, alakítói olvasói szokásainknak, személyiségüket belénk égett mintaként hordozzuk. Mára alig maradtak. Most éppen az egyik utolsó mohikán, Somlyó György utazik égi szekéren, hogy az itt hagyottnál jobb társaságra leljen.
Somlyó Zoltán fiaként valósággal beleszületett az irodalmi életbe. Műveltsége, széles látóköre, nyelvtudása legalább annyira avatta műfordítóvá, mint költővé. Úgy művelte a modern lírát, hogy a megtanulhatatlan dolgok tudója, teoretikusa is volt egyszersmind. Különös, sok idegen szöveget magába építő stílusa, verseinek egyszerre több értelmet adó tördelései, önkényesen kezelt kezdőbetűi, többnyire elhagyott írásjelei, a prózát a verssel elegyítő sorai, megélt sorsának feldolgozhatatlan élményei érlelték a huszadik század Kossuth-díjas költőjévé.
Az irigylésre méltó fiatalság után a gettóban és a koncentrációs táborban tanulta meg, mennyire "kiáshatatlanul vándorol szét nyomunk a semmibe". Miközben mindig azt kutatta, "mi a legfontosabb az életben...jóság? szeretet? költészet?... valami ezeken túl vagy ezeken innen és még valami más..." És megsejti-kimondja: "talán ez a hiányzó bizalom..." Miközben tisztán látta a legvidámabb barakk problémáit: " Dehát mit tegyünk, hogyha féreg ás,
Mint az almában, minden fogalomban,
S mind kevésbé nyílik kigázolás
A szituból, amelyben ez a kor van..."
Szerencsére, az övére és a miénkre, megélte még a (Katona Józseftől kölcsönzött) kigázolásnak tekinthető rendszerváltozás másfél évtizedét. Nem tudom, vajon igazán boldog volt-e benne?
|
