|
Minél idősebb az ember, annál többet nosztalgiázik. Mind többször és mind élesebben idézi föl a régmúlt eseményeit, képeit. Már nem szomorkodik miattuk, nem veszteséget érzékel, hanem öröm költözik a szívébe. Hálás a sorsnak, amiért van kire emlékeznie. Aki valamikor szerette, gondoskodott róla, aki egyengette lépteit, amíg tehette. Talán megérezte, hogy a kis család melegsége bizony nem tart soká. Számára pár évig csupán.
Ülünk az asztal körül, kézről kézre adogatjuk a megsárgult iratokat, a későbbi igazolásokat. Hasonlóságot vélünk felfedezni az egykori vőlegény kimerevített vonásai és a ma hetven körüli lánya arca között.  Majd előkerül egy csoportkép: rajta komlói hadiözvegyek és árvák. Olga édesanyja is ott látható a többi asszony között, az első sorban pedig ő fehér ruhás, bokazoknis kislányként. Édesapja? Valahol az orosz hómezőn nyugszik. S tudjuk, hogy a "nyugszik" csupán eufémizmus, hiszen hogy is nyugodhatna, amikor gyermeke éhes, és otthon nincs kenyér, darabka sem, neki pedig a világon semmi köze nincs ahhoz a távoli helyhez, amelyen utolsó óráit töltötte....
Hogy is volt? Szerb édesapa és sváb édesanya fiaként született Novacsics György 1906-ban, éppen száz évvel ezelőtt. Hol lehetett volna a hazája, ha nem Magyarországon, ahogy beszélni is magyarul kezdett, miközben értette szülei, nagyszülei szavát is. Néhány év iskola, aztán munka, nehéz fizikai. Szakma nélkül mi más lehetett volna? S ha itthon nem akadt, akkor irány a nagyvilág! Előbb Hamburg, aztán Franciaország. Onnan tizenhat évesen Belgiumba került, ahol tovább próbálkozott: a kenyérkereset mellett életre szóló élményt szerzett megismervén a munkásosztály küzdelmeit. Az utóbbi miatt 1930-ban a belga hatóságok kiutasították. Hazatérve kisebb-nagyobb megszakítással a bányában dolgozott, de már komoly feladatai voltak az illegális mozgalomban is ( agitált, röpcédulát szórt, sztájkra biztatott, terjesztette a Vörös Segély bélyegeit. A rendszer ellenséget látott benne, ezért a kir. törvényszék előzetes letartóztatásba vette, majd a pécsi főtárgyaláson - mentő körülményt nem találván - három hónapra elítélte. Megrettent, meghátrált? - Korántsem, csupán óvatosabb lett. Közben még ugyanabban az évben, 1933-ban megnősült, két évvel később megszületett, az egyetlen gyermeke. Ma már nagymama korú lánya úgy emlékszik rá, aki otthon nagyon pedáns volt, őt is rendre szoktatta. Sokat sétált vele, mesélt. Ő tanította meg neki a növények, állatok nevét, tulajdonságait. Mindenre tudott magyarázatot adni, és kitől mástól tanulhatta meg Olga az óramutatók értelmes mozgását, ha nem az édesapjától? Így hát a kislány észre sem vette, mennyire elkomorult az ég Európa fölött. Csak azt tapasztalta, hogy egyre nehezebben tudja édesanyja előteremteni a mindennapit, hogy milyen sokszor adnak neki vizes-cukros kenyeret a szomszédban, ahol fenntartás nélkül otthon érzi magát... De hová lett az apukája? - kutatta döbbenten.
1942. nyarán Komlóról elsősorban politikai magatartása miatt a Szigetváron lévő 442-es büntetőszázadhoz internálták, ahonna tíz nap múlva az orosz frontra szállították. Sógora és mások elbeszéléséből tudható, hogy Osztrokovszk nevű településen lefagyott lábbal látták utoljára az ottani iskola ágyúzása közben, ahová betegen bemenekült. Magyar sors, huszadik századi. Ahogy az a folytatás is. 1949-ben holttá nyilvánították, halála napjául 1943. febr. 15-ét vélelmezték. Családjáról sem akkor, sem a rendszerváltás után nem gondoskodtak, az értelmetlenül meghalt férj, apa után kárpótlást, jóvátételt nem adtak... A sors fintora, hogy az évek óta halott Novacsics Györgyről egy 1948-ban kelt iratban (betűhíven idézve) ez áll: "... a széntermelés fokozása érdekében nagyon kivánatos lene hogy a fentnevezet minél elöb visza térjen hogy a munka körét eltudja foglalni. Eszt megkivánja az üzem érdeke és az ország érdeke egyaránt."
Az "átkosban" fölmerült az a gondolat, hogy Komlón utcát (esetleg iskolát) nevezzenek el róla. A lánya azonban nem egyezett bele. Mintha előre látta volna, később mint vetették volna a szemétre a névtáblát...
S mivégre ma ez az emlékező cikk? Ha a 100-ik évforduló nem lenne elég ok, akkor az egymásra fenekedő pártok és csoportok, a már-már betemethetetlenül mélyülő árkok mellett érdemes megállni egy pillanatra. Nemcsak nézni, hanem látni is egyetlen sorsban a többi hasonlóét, apáinkét, akik mertek és tudtak egy eszme mellett kiállni akkor is, ha az maguknak nem, csupán késői utódaik számára kecsegtetett némi haszonnal. Emléke a lányában máig elevenen él. Egy késői főhajtás azonban tőlünk, többiektől is mindenképpen jár neki(k)!
|
