|
"Amikor édesanyám megszegte a friss kenyeret, ikrás disznózsírral megkente, a tetejére sóskaleveleket rakott... Isteni volt! Ma is érzem a számban a sós és savanyú ízeket..." "- Úgy van, én is ettem olyat!" - emlékeztek a régi, azóta százszor megszépült időkre a ma már ősz hajú komlóiak, ahogy itt mondják: kumlaiak.
Mindez a valamikori  Komló Állami Elemi Népiskola ma már kissé viharvert, de még mindig használatos épületében hangzott el az egykori tanulók egy részének baráti találkozóján. Az ötlet és a meghívó  Tóth Ferenc Liszt-díjas karnagytól származik, aki egykor szorgalmas nebulója, később kitűnő tanára volt az intézménynek. Sokadmagával, az életük alkonyán lévőkkel együtt azt szeretné bizonyítani, hogy az idős emberek, akiket azóta öregre csókolt az idő, a távolság és a küzdés, nem fölösleges eltartottak, hanem hasznos tagjai a mai társadalomnak, hiszen segítségükre, együttműködésükre, tapasztalataikra, tudásukra, útmutatásukra és nagy-nagy szeretetükre, megértésükre bizton számíthatnak a fiatalabbak a családon belül és azon kívül is. Jó lenne régi fényképeket nézegetni, felidézni a múlt sok fontos, de lassan feledésbe merülő eseményeit, összerakni az egyre hiányosabbá váló emlékezetkockákat, melyekből felsejlik, de később egésszé áll össze a múlt, a régen volt kisfalu egyre halványuló évtizedei. Azé a mecseki falué, amelyben ismerték, tisztelték és köszöntötték egymást az emberek. Ahol vasárnaponként az utcát is felsöpörték, vizesnyolcasokkal fellocsolták, s csak azután mentek a templomba. A múltidézés mellett mai egyéni vagy csoportos feladatokat is vállalnak majd a közösség tagjai a városszépítéssel, a gyermekneveléssel, egy-egy baráti beszélgetéssel kiegészült felolvasás vagy egyéb formában. De szerepel a tervek, elképzelések között kirándulás, természetjárás is. Milyen érdekes lehet a közeli Máré-várnál felidézni az Egri csillagok szépséges kezdő jelenetét. Itt, éppen itt lubickolt a vízben Vicuska és Gergő, amikor feltűnt a színen Jumurdzsák...
Feri (nekem Feri bácsi) szerint nem kell hivatalossá nyilváníttatni a társaságot, hiszen nem funkciók betöltéséről lesz szó a későbbiekben, hanem a hasznos együttlétek öröméről. Az sem elképzelhetetlen, hogy a sok fotóból, a rengeteg történetből összeáll valamikor egy kötetre való olvasmány. Mementó az utódoknak. Az egyik oldalra ez kerülhetne: "Úgy harmadikos elemista lehettem. Délutánonként egy kövön üldögélve figyeltem, hogyan épül az új iskola. Egyik nap magához szólított a pallér: Emeld föl a kezedet, kisfiam, hadd tudjam, milyen magasra kell tenni a korlátot..." Azóta is büszke vagyok rá - fejezte be szavait a mesélő -, hogy ilyen fontos dolgot tudtam elintézni fél kézzel.
Azt hiszem, az ötlet teljesen egyéni. De nem akarják levédetni, hiszen máshol is követésre méltónak találhatják. A találkozó vége felé felpillantok a falra, ahol Kodály Zoltán szavai olvashatók: "Minden ember annyit ér, amennyit embertársainak használni, hazájának szolgálni tud."
|
