|
A betegek világnapján valami biztató kis színes lenne stílusos. de sajnos nem vagyok csodatévő, orvos se, de "azmi keveset írok, igazat írok." Ezúttal sok-sok empátiával azokról, akikről mindenki lemondott már. Szociális otthonban, hospice osztályon, elfekvőben vegetáló érző lényekről, még emberekről. Mint akiket idő (szeretet?) híján vagy valami egészen más meggondolásból bedugták egy éppen megüresedett helyre. Aztán közeli-távoli hozzátartozóik - valaha tett, akár őszintén gondolt fogadalmuk ellenére - rájuk sem néznek... Elég, ha valamit fizetnek ellátásukért. Majd valamelyik nap, majd a jövő héten, de a névnapja előtt mindenképpen - nyugtatják fe-felhorkanó lelkiismeretüket. Terhére van az itt lévő az orvosnak is, hiszen hálapénzt nem remélhet tőlük, szakmai sikert még annyira sem prezentálhat velük. A személyzet teszi a dolgát, buzdítja evésre, sétára, önkiszolgálásra a még mozdíthatókat. Vajon melyikük érdekében? Néha misézik a pap. Van, aki érti, mire készíti föl.
 A gyógyíthatatlan betegek, a magukról gondoskodni nem tudó öregek kezét már eleresztette a világ. Ahol van, ott is lazul a kapcsolat, olykor csak az illem, a "mások mit mondanak" kényszere tartja még valameddig. Ez mindenképpen végállomás, ahonnan csak lefelé vezet út oda, ahol a nihil tátong (vagy a másvilág). Ha itt a látogató megkérdezi az ápoltakat, hányadika van, alig néhányan tudják. Itt már nincs, ami szakaszolná az időt. Itt csak értelmetlen várakozás van, sóhajok, hangos-halk neszek, néha értelmetlen felhördülések, még ritkábban viták. A reménytelenségnek nincs költészete, ez nem Varázshegy. Itt még Thomas Mann kezéből is kihullt volna a töltőtoll. Nem itt él Settembrini, Hans Castorppal nem itt meditál az élet értelmén. Ez a hely és minden hozzá hasonló kívül van a naprendszeren, kívül az élni érdemesen. Lassan lemorzsolódnak a napok, új lakó kerül a szobába. Kezdetben telefont vár, szép szót, látogatót virággal, cukrászatból vásárolt ( nem otthon sütött!) krémessel. Néha mesél, hogyan volt náluk, otthon, amikor még ropogósra keményítette az ágyneműt. De mikor észreveszi, senki nem figyel rá, s ha mégis meghallgatja valaki, felét se hiszi, akkor elhallgat. És vár, mint a többiek...
Tennünk kellne valamit, hogy a vég ne legyen ilyen szánalmasan embertelen. Tennünk kell valamit!
|
