|
Középfokon már rutinos a szülő is, a tanár is. Hát még a gyerek! Az a fránya ellenőrző éppen ott nincs, ahol keresik. Otthon? - Beszedte az oszti. Az iskolában? - Anya még nem írta alá. (Természetesen a válaszlehetőségek száma végtelen!) Így aztán család és iskola nehezen talál egymásra. A fogadóórák, szülői értekezletek éppen azok által nem látogatottak, akikre leginkább számít a szaktanár. A szülő pedig mit sem sejt borostás arcú fia, műkörmeit fel-felvillantó lánya iskolai életéről. Merthogy a gyermek hallgat. Szó szerint. Otthon is, az iskolában is. De a kocsma (értsd: csocsóbár) bezzeg hangos, munkálkodik ki-ki azzal, ami érdekli! Elvégre szabadok vagyunk, ezért harcoltunk! (Ki? Vajon a tizenéves?)
 Azonban még mindig van olyan szülő, aki szeretne valamit tudni, időben felkészülni az elkerülhetőre vagy belenyugodni az elkerülhetetlenbe. Felhívja hát az iskolát, érdeklődvén, hiszen úgy tudja, hogy az a bizonyos ellenőrző az osztályfőnök foglya. Aki talán egyszer vissza fogja adni. - Nem, nála aztán tényleg nincs, nem is látta, azt se tudja, milyen színű... De ha a kedves anyukát érdekelnék a jegyek, az esetlges beírások, akkor mobilon küldje el otthoni fax számukat és akkor ő elküldi az osztálynapló adott oldalának másolatát. Ilyen egyszerű! (Legfeljebb nincs mindenkinek otthon mindenfajta technikai berendezése. Akkor meg mit akar anyuka egyáltalán?)
 Minden jó, ha jó a vége. Ezúttal a teljesítés részben megtörtént. A szülő a mobilon a faxot... (Ez az 50%.) A tanár a naplót, az időközben előkerült ellenőrzőt vagy annak égi mását nem. (Ez 0%.) Közben kiosztották a félévi kiosztandókat. Gyermek nem bukott mindenből. Akkor hepi! Viszont a szülő-leszoktató jól működik. Ez az anyuka (és sorstársai) ebben az iskolában (és a hasonlókban) többé a válasz leghalványabb reménye nélkül nem próbálkozik érdeklődni, együttműködni. Legfeljebb a kért (és szigorúan ellenőrzött) aprópénzt (nem is olyan apró!) küldi be fénymásolásra, papírra....
|
