|
 A szülő aggódik, görcsöl, amikor iskolát, tanító nénit kell választania első osztályba lépő kislányának, kisfiának. Aggódik, vajon jól dönt-e, vajon beilleszkedik-e csemetéje a csapatba, vajon ír-e időre (ki mondja meg, mikorra?), vajon nem felejti-e otthon a megengedettnél gyakrabban (ki mondja meg, mi számít gyakorinak?) a ceruzáját, tornazsákját. Lassan minden elrendeződik. Kisfia, kislánya frissen ébred, örömmel indul a többiek közé, ahol neki is jut elég simogatás, biztatás, dicséret. S jönnek a piros pontok, csillagok, később meg a félévi értékelés.
Csak azt tudná az ember feledni, azt a szöveges értékelést!
 Blúzt vasal, bejelentkezik fodrászához, szülői értekezletre készül, megadja a módját. Ahogy a többiek és persze a tanító néni is. Nem hiányzik senki. Mindenki a csemete helyén ül és alig várja, hogy az övéről essék szó, lehetőleg a legtöbb. Minden rendben zajlik. Szorgalmas kis társaság, aranyosak, néha olyanok, mint egy zsák bolha, de az igazán senkit nem zavar. Legtöbben karácsony táján már olvasnak, füzetükben pótsort írnak abból a betűből, szóból, amelyik egy kissé csáléra sikerült. Az egyénre szabott, igen alapos szöveges értékelést előzőleg megkapták az anyukák, apukák, itt már nem kerül rá sor. Ekkor azonban megbolydulni látszik az addig illedelmes viselkedés, a halk szó... Végre valaki kérdezni mert. (Van gyakorlata, Lacika a harmadik iskolás a családban!)
- Tanító néni, drága, az mind rendben van, amit be tetszett írni, de akkor hányas a kislány matekból, környezetismeretből? (Ajjaj, Magyar Bálint és társai!) A pedagógus nyugalmat és még több kedvességet mutat, merthogy helyzet van! Szakszerűen elmagyarázza (nem először), hogy a szöveges értékelést a túlságosan korai osztályzás helyett találták ki a felsőbb tanügyi nénik és bácsik. Sokkal fontosabb a kisgyerek képességeinek, hozzáállásának, motiváltságának, teljesítményének alapos megismerése, mint amennyit egy-egy érdemjegy elárul róla. - Igen, igen, ezt értjük, de legalább titokban tessék elárulni, hányas lenne... (l. mint fent!) A tanítónő érzi, hogy ezt a csatát csak igen kis részben nyerte meg. Ahogy azt is tudja évtizedes tapasztalat alapján, hogy a szülő-leszoktató immár visszavonhatatlanul elkezdődött. A társaság csalódottnak, talán egy kissé becsapottnak érzi magát, mert a sok szöveg helyett egyértelmű, világos választ várt volna. Ennek hiányában átgondolja, vajon tényleg olyan fontos, hogy eljöjjön, hogy érdeklődjön, hogy együttműködjön? Mindez csupán röpke intermezzo, mert máris elhangzik az újabb kérdés-kérés: - De a kicsik első munkáit, füzeteit, a róluk szóló értékelést csak hazavihetjük megőrizni, eltenni emlékbe? - Sajnos nem, a gyerekek személyiségi jogai sérülnek azzal. ... Nem, a mamának, az éppen dolgozó apukának se lehet elvinni. Ha érdekli őket, akkor persze itt az iskolában megtekinthetik, szívesen megmutatom. Közben zsibbad a lelke, izzadtságcseppek gyűlnek a homlokán, egy-kettő el is indul lefele, hiszen tudja, amit nem mondhat meg a világért sem, hogy azokat a hőn áhított gyermekrajzokat és egyebeket néhány hónap múlva iratmegsemmisítővel ledarálják. A demokrácia, a szabadságjogok legnagyobb dicséretére!
|
