|
Ezekben a napokban viszik haza a tanulók országszerte a félévi osztályzatokat tartalmazó ellenőrző könyveket. Némelyek a jól végzett munka örömével könyvelik el az ötösöket és a dicséreteket. Több családban pedig szorongással, elégedetlenséggel, önváddal vagy egymásra mutogatással fogadják a nemszeretem kalkulust. Ez utóbbiakban a friss indulattól hajtva kilátásba helyezik a büntetést, ilyen-olyan kedvezmények megvonásával fenyegetik ebadtát, netán a következő hónapok költségvetéséből megpróbálják kiszorítani a korrepetálás költségét. Az iskolában nem telik ilyesmire!
Ezúttal keressük a kudarc okait!
 Az 50%-os bérelmelés ellenére a még most is rosszul fizetett pedagógusok egy része kevesebb elkötelezettséggel megy be a nem túl jól felszerelt iskolákba, ahol többirányú kiszolgáltatottság nyomasztja őket. Sok és fölösleges adminisztráció veszi el az idejüket. Legtöbbször formális a minőségbiztosítást igazoló papírok kitöltögetése, sértő, alkalmasságukat megkérdőjelezők bizonyos intézkedések (nem vihetik haza a javítandó dolgozatokat stb.). És akkor még nem beszéltünk az ügyelet ellátásáról, a helyettesítésről, a kényszerű óracserékről, az ön- és továbbképzésekről, a műsorszerkesztésről, a tanulmányi és sportversenyekről, a mindig mindenkinek megfelelni kényszeréről. Pedig mennyire fontos lenne ezek helyett Pistikével, Marcsikával egyénileg foglalkozni, problémáit megismerni, kételyeit eloszlatni, sokszor anyja helyett is meghallgatni, rá, csak rá figyelni, hogy végre fontosnak, a legfontosabbnak érezhesse magát. De a kollégákkal szintén szót kellene váltani egy-egy elolvasott könyvről, meghallgatott koncertről, a kiválasztandó új tankönyvcsaládról, a meg (nem) oldott pedagógiai szituáció sok-sok aspektusáról, egy-egy remek kísérlet, jól pergő óra vagy éppen az alapvető fegyelmezési problémák okairól stb., stb.
Miért buknak meg a gyerekek az információ, a modern oktatástechnológiai eszközök és lehetőségek korában? Miért nem érték sokuk számára a tudás maga, legfeljebb az osztályzat, az is csak ideig-óráig? Miért nem hallgatnak az idősebbek szavára, miért van bennük annyi nem is rejtett agresszió? Miért nincs jövőképük, s ha van, miért nem képesek kitartóan küzdeni érte? (A gyerekeknek arról a rétegéről, amelyre mindez nem jellemző, ezúttal ne essék szó, bár ők igazán megérdemelnék!)
Az alsó tagozaton általános a szeretetteljes légkör, az osztálytanítós rendszer, az otthonos, biztonságot sugárzó saját tanterem, a tanítónő (csak elvétve bácsi) gyermekközpontú attitűdje, a szülők nagyobb érdeklődése, együttműködése egyebek mellett azt eredményezi, hogy nem kelt félelmet az iskola, nem frusztrál a felelés, a felmérés, hiszen az osztályzás későbbre tolódik, vagyis kapnak esélyt a későbben érők is, így nem válik elsőrendű rémmé a megbélyegző bukás. Felső tagozaton az átmenetnek számító 5-6. osztályból a problémák nagyobb része áttevődik hetedikre. Itt viszont a pubertáskor külső-belső nehézségeivel küszködő kamasz szinte megoldhatalan akadályokkal találja szemben magát: gondolkodása, problémamegoldó képessége nem áll a kívánt szinten. A matematika, a természettudományos tárgyak, a számítástechnika, a történelem, az idegen nyelv fogalmai, meg nem értett összefüggései lavinaként nőnek és mind több gyereket sodornak el. Nem csoda, hogy elégedetlen lesz önmagával, konfliktusba kerül közvetlen környezetével az iskolában is, otthon is. Aztán belátva, hogy nem képes megfelelően teljesíteni, a könnyebb ellenállás irányába menekül: pótcselekvésekben vigasztalódik. Bandába verődik, ahol erősnek érzi magát, az akolmelegben úgy érzi, félnie se kell. Bátran és immár szabadon csavarog, nem gondolva a holnapra, megpróbálja jól érezni magát - bármi áron. Tudja, hogy hiányoznak alapvető ismeretei, azok híján reménye sem lehet a továbbhaladáshoz, nem tud tanulni, nincs is hozzá kedve, kitartása, menekül hát mások és főleg önmaga elől. Majd csak később látja be, hogy bizony célt tévesztett. Ha legalább a csőd bekövetkezte előtt segítenek neki, akkor, de csak akkor mégis kikecmereg a kátyúból. Megismer(het)i végre, milyen jó érzés teljesíteni, megérdemelt elismerésben részesülni, tudni, hogy ő olyan valaki, akire számítani lehet, akire szükség van, akiből - igenis - értékes ember lesz!
Aki nem bízik és nem segít ebben, az pedagógusként pályatévesztett, szülőként csaknem elveszett ember. A recept mindössze ennyi: okosan szeretni, követelve tanítani, jóban-rosszban mellette állni, engedni-elvárni, hogy saját erejéből mindennap különb, értékesebb, jobb legyen korábbi önmagánál. Mert képes rá, hiszen nyakigláb fiunk, a tükörből kiszállni nem akaró lányunk minden látszólagos elidegenedettsége ellenére is csak erre vágyik, erre vár, mióta él.
|
