- Mit szólsz, Sándor, milyen enyhe a tél mostanában? - Szerencse, mert annak idején bizony megvett az isten hidege Debrecenben!... Barguzinban viszont - minden ellenkező híresztelés ellenére - nem voltam. - Úgy emlékszem, hajdanán harapnod sem volt mit, legfeljebb ha nyelni tudtál. Pedig mostanában egészen jó protéziseket csinálnak. - De miben vásik el, mitől romlik el a hálás utókor foga? - A jómód, tudod, a bőséges étkezés, a kevés mozgás - ahogy a tudósok mondják. De legalább szabadok vagyunk. Szerinted is? - Igen. A látóhatár végtelen, a tér nagy, a Kárpátok pedig... Sajnos ma már keveset utazom, pedig a nyugdíjas kedvezményt talán érdemes lenne kihasználnom. Beszámolhatnék tapasztalataimról újabb úti levelekben. Egyébként a kedvezményt mindenkinek adják határon innen és túl? - Barátom, váltsunk témát! Írsz-e mostanában a nép nevében? - Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet, ha majd a jognak asztalánál mind egyaránt foglal helyet... Meg persze majd ha a respublika, a szabadság gyermeke nem csupán formát ölt, hanem tartalmat is kap! - Állj, állj, ne tovább! Vagy a bőség kosarát, a jognak asztalát, a szabadság gyermekét te is metaforának tartod? Különben teljesen mindegy, hiszen sokak szerint úgyis itt van már a Kánaán, de legalábbis látszik az alagút vége. - Esküdj meg a magyarok istenére, hogy igazat mondtál! - Es... jaj, hirtelen torkomra forrt egy kőszikla darab! - Majd elküldöm János vitézt, hogy legyőzze a Tündérország kapuját elálló hatalmasságokat! - Azt bizony megköszönném! Igazi ítélet lenne, melyből mindenki megérthetné, hogy habár fölül a gálya, s alul a vízek árja, azért a víz az úr!
|