|
1912-ben született Feldmáyer cipész családjába, ahol vele együtt öt gyerek nevelkedett. Alsósegesden zsidó iskola nem lévén, a szülők a református tanodába íratták a csemetéket. Az értelmes, szorgalmas fiú a csurgói gimnáziumba került. Tovább azonban nem folytathatta tanulmányait, hiszen közben érvénybe lépett az I. zsidó törvény. A latinul jól beszélő ifjú apját követve kitanulta hát a cipész mesterséget. Járta az országot, mindenütt talátl munkát, boldogult. Ez volt az első csoda.
1932-től sorkatona, majd munkaszolgálatos. Megtapasztalja a Don- kanyar szörnyűségeit, a hideget, az éhezést, az értelmetlen kínzásokat, az állandó életveszélyt. Agyonlövetés helyett a huszonöt botütés számára már a második csoda.
Egy rövid mohácsi gettóban való tartózkodás után újra frontharcos. Összesen 28 hónapot, azaz 840 napot töltött tűzvonalban. Leromlottan, betegen, de élve került a kijevi hadikórházba, ahol kellett a suszter. Ez a harmadik csoda.
1945-ben onnan is megszabadul. Addigra viszont egykori házukban mások laknak. Tetves rongyai helyett idegenek neki adnak hordható holmit, némi ennivalót. Szeretett szülei, három testvére, egyikük tizenötéves fia valahol Auschwitzban pusztultak. Ki élő érti ezt? Hazatért húga egy darab szappant hozott onnan... "De én nem vagyok benne...! - mondja Jenő bácsi, aki szerint ez talán a legnagyobb, immár a negyedik csoda!
A faluba egy zsidó lány is visszatért. Összekapaszkodtak. Ötven évig hű társak voltak. Két gyerekük született, bár valahol legbelül egy másik lány képe sajgott... Hol lehet vajon?
Ágrólszakadtan mihez kezdhetett volna? Rendőrt kerestek, jelentkezett. Felruházták, enni adtak, iskolára küldték. '45-ben előbb Nagyatádon nyomozó, majd Kaposváron főhadnagy, Szigetváron kapitányságvezető. 1950-ben érkezik az újabb parancs: meg kell szerveznie a Komló-Sásd-Szászvár-Nagymányok járási, utána a Komló városi rendőrkapitányságot. Nyolc ember, egy kismotor, három kerékpár, egy telefon meg rengeteg tennivaló. Közben azonban mind komorabb és fenyegetőbb lesz az élet Magyarországon. Jenő bácsi, aki némely politikai színezetű feladatot elhárított, fölöslegessé válik, természetesen még mielőtt a rendőr nyugdíj korhatárát elérné. Hét hónap hiányzik hozzá. De él, egészséges, tele további tettvággyal. S ez már az ötödik csoda!
 Az egyre bővülő szocialista bányavárosban szükség van munkaerőre, mindenkit vár a bánya. 1954-1972 között ott dolgozik. Fejtésen van, bányaipari technikumot végez, aknász, megjárja a munkaügyi osztályt, miközben iparőrséget szervez, rendészeti vezetőként őrzi a tröszt vagyonát, a dolgozók tulajdonát. És méhészkedik. Pár évvel a "rendes" nyugdíjazás, a sokféle kitüntetés, a magyar kormány és a Holocaust túlélők nemzetközi szervezetének (CEEF) megkövetése és némi jóvátétel után gyászol. Ötven évi házasság után magára marad. De nem akar egyedül élni! Így találja meg azt a régi szép lányt, a közben szintén megözvegyült Ilonkát... Mi lehetne ez, ha nem a hatodik csoda?
Ám Jenő bácsi nem adja fel, amíg mindent el nem rendez. 2001-ben kérelmezi a belügyminisztertől teljes rehabilitációját. A kellő igazolások alapján visszahelyezik az eredeti állományba. Mint nyugdíjasnak, joga van rendőrségi vagy katonai egészségügyi ellátásra. Sőt 2002. júl 4-én, 90. születésnapján rendőrségi dísztőrrel tüntették ki és nyugállományú alezredessé léptették elő. Az a nyolcadok csoda, hogy megbecsülik, tisztelik. Nincs egyedül sem a régi, sem az újabb családjában, sem a rendőrségen belül. S mi lett a díszkard sorsa? A Városi Helytörténeti Múzeumnak ajándékozta, ott látható az ereklye!
Jenő bácsi ma két város, Komló és Kaposvár között ingázik. Sokat olvas latinul és magyarul. Szívesen fogad vendéget. Mindig van mit mesélnie, hiszen végigélte csaknem az egész huszadik századot!
|
