|
 A képen látható hamisítatlan mai lány huszonöt éves, tehetséges, szorgalmas, céltudatos. Farkas Mónika Komlón született. Hugával együtt szerető család, kitartóan dolgozó szülők, nagyszülők vették (veszik) körül. A család arra tette fel az életét, hogy minden feltételt megteremtsen a két lány boldogulásához. Abba azonban soha nem szóltak bele, merrefelé vezessen az útjuk....
Mónika a város patinás iskolájában tanult, a híres kórussal sokat énekelt, sokat utazott. Amikor tizenkét évesen először járt Itália napfényes ege alatt, úgy érezte, az élmény valamiképpen meghatározó lesz egész életére. Nem véletlen hát, hogy középiskolai tanulmányait kéttannyelvű pécsi gimnáziumban folytatta, ahonnan egyenesen vezetett az út a tudományegyetem olasz szakára. Ezekben a napokban egy hosszabb és több rövidebb kinti tanulmányút után szakdolgozatot ír a narratív színházról. Ez is egyenes következménye annak, hogy szuggesztív erejű és hatású tanára, Luigi Fusani irányításával maga is közel került az alternatív színjátszáshoz, amikor olasz változatban betanulták Hubay Miklós Freud az égbe megy című darabját, melyet a tanszéken kívül sikerrel előadtak Zágrábban, Budapesten és Rómában is. Az utolsó évben szerencsés lévén óraadóként olasz irodalmat tanított az egyetemen, sőt még a könyvtárosi feladatokkal is megismerkedhetett. Mindehhez olyan természetes eszköze az internet, mint bármely nyomtatott anyag. Idejét és energiáját még jobban kihasználandó, másoddiploma megszerzésére törekszik: szakfordítói képesítést szerez jogi, társadalomismereti és közgazdasági területen.
Közvetett és közvetlen színházi élményeiről, speciális anyaggyűjtéséről olyan lelkesen és szakértően beszél, hogy meg kell kérjem, röviden foglalja össze, amit a narratív színház lényegéről az átlagos képzettségű olvasónak is tudnia kell. Íme a válasz! - A darabok általában egy vagy alig néhány szereplőre épülnek. A hangjával, gesztusaival, mozgásával, vetített hátérrel, a fény- és hangeffektekkel valamely igaz, ténylegesen megtörtént tragikus (ritkábban komikus, ironikus vagy akként bemutatott) eseményt dolgoz föl, ahol a legfontosabb cél a tisztázás, a szembenézés, a felelősök megtalálása. Eközben a nézők olyan katarzist élnek át, mint a valóságként befogadott mese hallatán-láttán a kisgyermek. A hatást tovább fokozza, ha az előadást az igazi színhelyen rendezik meg, s színész eredeti tájszólásban beszél. Az általam eddig megismert egyik darab a Szebrenyicát hírhedtté tevő eltitkolt gyilkosságokról, a népirtásról, a másik a csernobili atomrobbanásról szól, a harmadik pedig egyfajta humorral az írógépet feltaláló Olivetti kanosszajárásáról. Csernobil történetéről például egy tűzoltó fiatal felesége narrációjából (elbeszéléséből) értesülünk, aki naív, nem tud semmiről, nem keres és nem talál összefüggéseket a pusztulás és a robbanás ténye között. Készséggel elhiszi, hogy férje egyszerűen füstmérgezést kapott, s ha tejet itat vele, nem lesz semmi baj. S amikor elolthatatlanul lobog a kivédhetetlen pusztulást osztó láng, Ludmilla felkiált: "Én nem gondoltam, hogy a halál ennyire gyönyörű!" A közönségnek van tehát min gondolkodnia, van mi ellen küzdenie, azt sem elfeledve, hogy az ukrajnai szörnyűségek után a könyvtárakból, könyvesboltokból azonnal eltűntek a radioaktivitásról, netán madame Curie asszonyról szóló írások...
Nehéz visszakanyarodni ezek után a reményteli jövő előtt álló Mónika saját történetéhez. "Reális vagyok - mondja. Tudom, hogy az óraadáson kívül nem kapnék hamarosan állást. Most úgy látom, bár tanárom tehetségesnek tart, hogy új utakat kell bejárnom. Olaszországba készülök, ahol már nem leszek egyedül... Munkát pedig mindenképpen találok vagy valamelyik magyar kapcsolatokkal is rendelkező nagy cégnél vagy a turisztikában.
Komlóról indult, Olaszországba tart. Vajon visszakanyarodik-e útja, vagy csak vendég lesz a szülőföldjén?
|
