|
A nyugdíjas hölgy szürkületkor indult hazafele az arborétumon keresztül. A töredezett lépcsők egyikén megcsúszott a cipője s korlát nem lévén, hangos huppanással beleesett egy gödörbe. (Ó az a fránya infrastruktúra!) Fájt mindene, talán egy pillanatra az eszméletét is elvesztette. Csak arra gondolt, mi lesz vele. Mindössze egy merev részeg jött arra, akinek meg se fordult a fejében, hogy esetleg tennie kellene valamit. Ő pedig - félve az újabb bajtól, nem szólt neki. Szerencsére azonban a földszinti lakók felfigyeltek a nyitott ablakon át behallatszó nyögésre. Zseblámpával fölfegyverkezve kimentek széjjelnézni, hátha segítségre szorul valaki. Megismerve a szomszéd nénit, mentőért telefonáltak, majd értesítették a közelben lakó lányát.. 
A kórházban megállapították a kartörést, ideiglenes gipszet tettek rá, sérüléseit bemaszatolták némi sebbenzinnel (nem volt több közel-távol!), majd közölték, másnap megműtik. Ő azonban éjszakára hazavitette magát a lányával. (A mentőt ezúttal nem ajánlotta senki.). Maga akarta összepakolni a szükséges holmijait. A beavatkozás azonban nem ítéltetett annyira sürgősnek, mint hitte, így a balesetet követő napon a laborvizsgálatokon és az altató orvossal való beszélgetésen kívül más nem történt. (Mivégre lenne az a nagy rohanás?) Ő türelmes volt, csupán erősödő fájdalomra panaszkodott, feküdni, aludni alig tudott. Fájdalomcsillapító? - Mindjárt...! Közben ismét órák teltek el. Harmadnap végre megműtötték. A fájdalom ködén át a kedves beteg (a ketteske?) azon meditál, vajon törvényszerű-e, hogy ennyit kell szenvednie.... Közérzete egyre rosszabb, türelme fogytán, panaszai állandósulnak. Néhány nap múlva otthonába távozhat. (Hova máshova?)
A családtagok átszervezik saját tennivalóikat, a szomszédasszony vállalja a mosogatást. Minden rendben lesz. De mégsem! ... Néhány napi vergődés után vissza a belgyógyászatra, de ott sem változik semmi. (A nulla mindegyik hatványa nulla.) Végül a fia határozott követelésére a pécsi tüdőszanatóriumba kerül mellhártya- és tüdőgyulladással, veseelégtelenséggel, immár állandósult fájdalmakkal. Azóta sem érti, felnőtt gyerekei sem értik, az arra felesküdtek, az arra hivatottak, az azért fizetettek miért nem veszik komolyan a beteg tényleges panaszait, romló állapotát. Miért tetézik a testi kellemetlenségeket a lelki és egyéb kiszolgáltatottság megalázó, emberhez nem méltó kínjaival? Miért nincs egy egészségügyi intézményben elég gyógyszer, fertőtlenítő, miegyéb? Miért nem végzik el időben a szükséges műtétet? Miért nem járnak utána, miért ismétlődnek a páciens kellemetlen tünetei?
Magam több hasonló eset után (még tiszta tudattal) azt javaslom, emeljék meg a kórház illetékeseinek fizetését, ügyeleti díját és egyéb járandóságait! Követeljék meg a műtétre váró betegtől, hogy hozzon magával kötszert, gyógyszert, egyszer használatos fecskendőt, katétert, láz- és vérnyomásmérőt, valamint előzetesen - természetesen a saját költségén - végeztesse el a vizsgálatokat, beleértve a röntgenfelvételt, az ecg-t, CT-t, MR-t stb. Figyelmeztessék vizuálisan és verbálisan, hogy halkan használja a W.C.-t, mielőtt kinyitná, zárja el a vízcsapot, mindenütt halkan és lassan járjon, hogy tovább érjen (és tovább éljen). Hogy éljen.
|
