|
Életének 74-dik évében elhagyta a
földi focipályákat az 1952-es olimpiai bajnok balhátvéd. Az égi aranycsapat –
sajnos – egyre teljesebb, de nyugtasson bennünket az, hogy ők még láttak
magyarokat futballozni, míg legtöbbünknek ez már csak nagyon kismértékben
adatott meg. Dalnokit régóta kínozta betegsége, a héten agyérgörccsel feküdt be
a Honvéd kórházba, amit azonban már nem hagyhat el.
 Dalnoki Jenő neve összeforrt a Fradival.
Több mint 400 mérkőzésen védte a legismertebb és legsikeresebb magyar csapat
baloldalát. Bajnokságot játékosként (1963, 1964) és edzőként (1976) is nyert a
csapattal, de többször diadalmaskodott csapatával a kupákban is, mind itthon,
mind pedig nemzetközi szintéren.
Válogatottságának rögtön az első
évében megnyertük az olimpiát Helsinkiben, majd ő még kilenc éven keresztül, több
mint egy tucatszor öltötte magára a címeres mezt. Az 1960-as római olimpia
bronzérmes csapatának is oszlopos tagja volt. Kemény játékosként ismerték
ellenfelei, ugyanakkor élen járt a sportszerűségben is, pályafutása során
egyetlen egyszer sem állították ki.
Bár nem volt egy kiemelkedően
gyors futballista, precíz helyezkedéssel és szigorú emberfogással képes volt
kompenzálni ezt a hiányosságát. Emberként azonban teljes volt és nem szerette
az igazságtalanságot még akkor sem, ha az nem valaki ellen, hanem valakiért
lett elkövetve. Egy pár évvel ezelőtti interjúban így mesélt egy számára
nehezen megélt eseményről: 1949-ben, még középiskolás koromban néhányszor
ifijátékosként betettek a nagyok közé. Egy ízben Pécsett játszottunk egy
barátságos meccset, és a játékosok fejenként 600 Ft-ot kaptak. Én csak 20
percet töltöttem a pályán, de az én markomba is ennyit nyomtak. Nagy pénz volt
ez akkor, az osztályfőnököm egyhavi fizetése! Én az egész osztályt meghívtam
krémesevészetre. A száz krémes lehetett vagy 100 Ft. Érettségi találkozóinkon
ezt máig emlegetik egykori osztálytársaim, közöttük Németh János, az
Alkotmánybíróság volt elnöke.
Dalnoki Jenő temetéséről később intézkednek.
|
