Csütörtök este Kaposváron járt Bencsik András a Demokrata című lap főszerkesztője. A nehezen meghatározható műfajú rendezvény legérdekesebb eleme az az eklektika, amit a megszólalók képviseltek. A rétori képességeknek híján lévő honi alpolgármester, Heintz Tamás, az országos politikát helyben is megélő Mátrai Márta, és a szélsőségekhez merészen simuló Bencsik András, hogy csak párat említsünk az estét színesítő – vagy inkább pacsmagolók – közül.

Nem tudom, hogy a kedves olvasók közül hányan járnak politikusaink, és azok oldalági támogatóinak fórumaira, de abban biztos vagyok, hogy aki már látogatott ilyen rendezvényt, az egyet ért velem abban, hogy rendkívül fárasztó, a szabadidő eltöltésének ez a verziója. Az persze sokat könnyít a szemlélődő helyzetén, ha a kiválasztott estén az a pártjelvény jelenik meg a pulpituson, amelyet majd szikrázó szemekkel a szavazófülke kéjes magányában is keresni fog. A magyar bár mazoista, de a másik oldalt sokkal jobban utálja saját magánál, így nem fertőzi be búja agytekervényeit egy másik véleménnyel. Persze bizonyos körökben dívik az az elmélet, hogy a szent halál az örök élet kapuját nyitja meg, vagyis, hogy aki végighallgatja az „ellenséget”, vagy legalább a program elejét képes megédesíteni Haky Tamási dallamokkal, esetleg egy baromfigyermek tevőleges részvételét is ki tudja erőszakolni egy adott ponton, az bár kamikazeként megsemmisül, de jogot szerez a „Sose halunk meg” rigmus kétszeri eléneklésére, egyszeri ismétléssel.

No de hagyjuk a tündérmeséket, és térjünk vissza a csütörtöki fórumra! Heintz Tamás, akit eddig rejtegetett polgármestere, és akit csak annyira tett ki az ablakba, amennyire muszáj ahhoz,  hogy elhiggyék, nem csak azért lett kinevezve, hogy közpénzből kampányolhasson, most sem alkotott maradandót. Ezt onnan lehetett észrevenni, hogy bár nem templomban voltunk, ő egy magasröptű imát mondott el. Volt benne pátosz, emelkedettség, hála és másfél kiló nadragulya. Mátrai Márta viszont meglepett. Bár sok dologgal nem értettem egyet mondandójából – így vagyok ezekkel a politikusokkal – de azt kellett látnom, hogy igyekezett korrekt maradni, így róla ennyi. Aztán ott volt ő. Bocsánat: Ő. Tejfel hajával, hasonszín bajuszával annyira igéző volt, hogy hirtelen csak mellék- és főnevek jutottak eszembe. Most viszont ezeket nem sorolnám fel, mert bár nem fenyeget az a veszély, hogy bármiféle nyomdafesték gondot okozna itt a világhálón, mégiscsak vannak írott és íratlan szabályok, melyek a magyar nyelv szépsége felett hivatottak őrködni. Megpróbálok a tényekre szorítkozni.

Azt viszonylag könnyű volt megállapítani, hogy Bencsik különbséget tud tenni a nő és a férfi között, mivel igen heves elismeréshullám sodorta ki a szájából a szavakat. Őt hallgatva megismerhettünk egy új szót, a nyelv-nacionalizmust, aminek taglalása közben Grespik-i magasságokba repülve hozta elő a japán rokoni kapcsolatainkat. Különbség ugyan volt, hiszen ő nem a kilencszeres olimpiai bajnok piruett-császárnő Agy Tekervényeket hozta fel, hanem az a tényt, miszerint egyikünk nyelve sem tesz különbséget a férfi és a nő között. Azután persze kiderült, hogy a felkelőnap országában mégsem így van, de azért Bencsik így is megtalálta a párhuzamot. Ettől annyira boldog lettem, hogy ez az érzés még mindig eufórikus kábulatban tart, illetve tartana, de...

Bencsik András egy mentális gnóm,  egy intellektuális torzó, aki elvette tőlem a legerősebb kapcsot, ami eddig összekötött engem a jobboldallal. Eddig büszkén vallottam, hogy a házasság egy férfi és egy nő között köttetik, és minden „más” kapcsolat, más nevet kell, hogy viseljen, de Bencsik most tovább ment. Őszerinte minden pár egy férfiből és egy nőből áll. Ezzel viszont nem tudok egyet érteni, és meg kell, hogy védjem a lábbelijeim érdekeit. Ők egy-egy azonos nemű, sőt azonos testű marhából vagy sertésből állnak és a különbség csak annyi közöttük, hogy az egyik jobboldali, a másik pedig baloldali. Úgy tűnik, hogy a főszerkesztő úrnak már semmi sem szent, így a cipőim sem. Azt már megszoktam, hogy kicsiny hazánkban a Magyar Nemzet egy olyan újság címe, ami nem az egységet, hanem a szétszakadást erősíti, hogy a Demokrata újságcím mögött egy legkevésbé sem demokratikus szellem bújik meg, de hogy még a fekete és barna barátaimat is megtámadja valaki, erre igazán nem számítottam.

A kommunistázás, a gyurcsányizás nem nagyon lepett meg, ahogy az sem, hogy Bencsik „kollega” nincs birtokában a magyar választójogi törvénnyel, így illegitimnek bélyegezte a jelenlegi miniszterelnököt. Azt igazán sajnáltam, hogy senki sem kérdezte meg tőle, hogy mi a véleménye Antall József örököséről, újkori szabad hazánk második kormányfőjéről, Boross Péterről, aki hasonló körülmények között vette át a kormányzást, mint Gyurcsány Ferenc.

Ismét meghallgathattuk, hogy a komcsik elcsalták a 2002-es választásokat. Azt persze nem tette hozzá, hogy mindezt egy olyan OVB ellenőrzése alatt tették, amelyet Pintér Sándor, akkori belügyér önkényesen nevezett ki, szemben a jelenlegi gyakorlattal, ahol Lamperth Mónika a totális demokráciát hirdetve választotta ki a bizottság tagjait.

Orbán Viktor viszont ismét koronát, vagy még inkább glóriát kapott a szónoktól, aki még azt is megengedte magának, hogy azt tartsa a férfiember legnagyobb büszkeségének, hogy asszonya szerelmes a nagyvezérbe. Az ex-miniszterelnökről azt is megtudhattuk, hogy nagyon magasan levitál felettünk, hiszen képes apró adagokban plántálni belénk programját, így mi, egyszerű halandók is meg tudjuk érteni. Aztán kiderült, hogy rosszul értettem, mert Bencsik szerint, rajtam is látszani kell a kétségbeesés manifesztumának, mert mi, proletárok, és különösen én proletár, úgysem tudom felfogni az Orbáni magasságokat.

Kiderült az is, hogy kicsiny hazánkban a kommunisták országlása tapasztalható, függetlenül attól, hogy ki élt és ki nem az elmúlt rendszerben, mert a szellem örök. Végre megtudtam azt is, hogy Gyurcsány Ferenc a fő kommunista, aki képes volt Apró unokáját megszeretni. Ahogy teltek a percek, egyre okosabb lettem. Kiderült, hogy a Fidesznek 1998-ban elfelejtették megmondani, hogy a mandátumuk 4 évre szól és azt a terminus lejártával meg kell újítani. Bencsik szerint nagyon hirtelen jött a választás.

Az „igaz Demokratáról” azt is megtudhattuk, hogy egy remekbeszabott közgazdász, aki szerint minde gond nélkül ötszörösére lehetne emelni a hazai béreket, hiszen akkor mindenki többet tudna vásárolni, így ennek semmi veszélye nem lenne, legfeljebb – és ezt már én teszem hozzá – fellendülne az építőipar, hiszen nagy lakás kell ötször annyi televíziónak, hűtőgépnek, vagy akár egy ciklus alatt elfogyasztandó 50 darab luxusautónak – 1998 és 2002 között 10 luxuskategóriájú autót használt el Orbán Viktor, miközben addig, és azóta 6-6 gépkocsival megelégedtek a korábbi kormányfők, még akkor is, ha ketten töltötték ki a ciklust.

Jött, amit várhattunk, kiderült, hogy a média hazug (szó se róla, szép dolog az önkritika), aki pedig másként gondolkodik, mint a –z eredetinek nyomába sem érő – hordószónok, az szerencsétlen, nyomorult és sötétagyú. Persze nem mindent értettem, mert nem nagyon tudtam mit kezdeni a főszerkesztő illegális médiához intézett szavaival, ahogy azt valószínűleg az a polgári körös hölgy sem értette volna, akit ugyanaznap, egy egészen másmilyen fórumon láttam buzgón jegyzetelni…

Mindannyian szeretjük a konstruktív javaslatokat, így gondolom, hogy a baloldali érzelműek is jóleső érzéssel hallgatták, hogy Bencsik őket is hívta a változáshoz, amikor kifejtette, hogy nekik is jobb lesz, ha együtt tisztítják meg hazánkat, hiszen ha nem követik a vezért, akkor nélkülük megy végbe a folyamat. A kandeláberekről talán idő hiányában nem esett szó, pedig Kaposváron nagyon szépek a lámpaoszlopok.

Aztán később azt is megtudhattuk, hogy a Fidesz bár biztos nyerni fog, de ha mégsem, akkor sincs semmi veszve, mert Kerényi Imre szavai – Bencsik szerint –, akár igazzá is válhatnak, hiszen ő (is) elképzelhetőnek tartja, hogy nem fognak megállni félúton. Valóban, nem szabad megállni félúton. A lejtő alja bár közel van Bencsik úrhoz, azt a pár lépést még igazán megteheti, azután pedig pihenhet, 1, 2 vagy akár csipkerózsikai 100 évet is. Ámen!

Publikálta null