|
Amikor az ember – had legyek ennyire nagyképű –
elgondolkodik a lét mibenlétén, néha nagyon meg tud lepődni. No nem azért, mert
ami körülötte van, az más, mint amire a szem kinyitása előtt számított, hanem pont
hogy azért, mert minden úgy van, ahogy azt rémálmaiban megrémálmodta. Hiszem az
Isten, és félem is, mert korántsem vagyok olyan tökéletes, mint azt sokan el
akarják hitetni a rajongóimmal – és itt most nem csak az ideiglenesen nálam
tanyázó téli legyekről van szó.
 A teljesen érthetetlen mindennapok része és részese
vagyok, már az idők kezdete óta és kóválygok, mint aki nem tudja, hogy hol is
lenne a helye. Persze most könnyen mondhatnád, hogy pont én szlopálom az
valószínűtlen realitások, csak remélhető manifesztumát, miközben napra-nap
próbálom koordinálni a körülöttem élők hiányosságait és előnyeit, de ez is
megtörténhet ebben az empire világban, amit oda-vissza ismerek, csupán saját
pozíciómmal van némi problémám, ami valószínűleg abból adódik, hogy hol
kintről, hol bentről próbálom megítélni saját fogyatékosságaimat. Garantáltan
fogalmad sincs arról, hogy most mi a francot pofázom, ugye? Nem érted, hogy
miért szenvedek ilyen látványosan? Nem fogod fel, hogy mi cseszegeti amúgy is
instabil skizofréniámat? Hát akkor megmondom. Tele van a mellékvesém azzal,
hogy miközben egynéhányan azon fáradozunk, hogy ha jóvá nem is, de legalábbis
elviselhetővé tegyük ezt az elcseszett világot, egyesek nem csak, hogy
ellendrukkereink, de állandóan keresztbe is tesznek (bár nekik, legalább van
céljuk – uram bocsá, elvük), a többség meg jó magasról tesz az egészre.
Felfordul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy mennyire közönyös az emberiség a
saját sorsával szemben is. És most nem az esőerdőkre gondolok, hiszen az egy
olyan téma, amihez összefogásra lenne szükség, hanem említem meg az erkölcsi
hanyatlást, amit egyenként és egyénenként kellene felszámolnunk, azért, hogy a
szeretet és a tisztelet, ne csupán ódivatú, archeizálódott szóként szerepeljen
emlékeinkben, hanem része legyen mindennapjainknak. Szeretnék újra
szerelmeseket látni az utcán és nem csak hormonjaiknak kiszolgáltatott
ösztönlényeket, szüleiket felvállaló gyermekeket, akik nemcsak karácsonykor pofátlankodnak
a családi asztal köré, hogy leszedjék az aktuális sápot szűkölködő őseiktől.
Nos, számomra ez lenne az első lépés annak irányába, hogy elhiggyem végre, hogy
a fáról történő lejövetel több volt a tériszony elterjedésének
következményénél. És amíg ez be nem következik, kénytelen vagyok elfogadni
teljesen abszurd (engem is felháborító) eredményként azt, hogy a macskáimban
több emberiesség szorult, mint a főemlősök és csúcsragadozók többségébe…
|
