|
Szerepjátszás
vagy szerepvállalás?
„Színház
az egész világ, és színész benne minden férfi és nő.” Vallotta Shakespeare már
több száz évvel ezelőtt. Ugyanakkor, ha ismerjük a történelmet, tudhatjuk, hogy
az emberek szerepjátszása, vagy inkább álarc mögé bújása, szinte egyidős a
létezésünkkel. Vérmérsékletünk, hitünk, meggyőződésünk alapján megtalálhatjuk
azokat a kiindulópontokat, melyek bizonyítják az elmélet helyességét. Hívőknek
javaslom Káin színészkedését az Úr előtt, az evolucionistáknak pedig a már az
ősközösségekben megjelenő varázslókat.
Ahhoz azonban,
hogy tiszta képet kapjunk a hétköznapi életben ellátott szerepekről, legjobb,
ha a mai kor példáit követjük figyelemmel, természetesen nem megfeledkezve a
múlt eseményeiről, hiszen a társadalmi kapcsolatok is csak folyamatként
értékelhetőek, még akkor is, ha maga a folyamat csupán pillanatképek összessége.
Egy mai,
átlagos, magyar családot nézve – ahol két szülő és egy egész háromtized (na jó,
ezt kerekítsük kettőre!) gyermek vívja mindennapi „harcát” – könnyedén
lemodellezhetjük az egész társadalmat. A dominanciáért folyó küzdelem, a
legtöbb esetben felületes, és leginkább a generációk és a nemek közti
pengeváltásokra korlátozódik, aminek analógiája a társadalmi hierarchia
eseménykonfliktusa és az itt is megjelenő nemek közti párharc. Hogy a két
versengés közti különbséget lássuk, el kell mélyednünk a szereplőknek, a
társadalom által rájuk erőltetett szerepek vizsgálatában.
Generációs problémák, hierarchikus berendezkedés.
A családokban a szülő az úr,
egyfajta, a kisded születéskor kapott stigma alapján. A gyermekek
alárendeltsége a gazdasági függés miatt, a kapcsolatokat hosszú távra
biztosítja, ami egy olyan felettesi jogkörrel ruházza fel a szülőt, amit a
gyermekek, csak kompromisszumok árán tudnak fellazítani. Ezek a kompromisszumok
már jelei a tagozódás elfogadásának, de természetesen a szerepvállalások nem
itt kezdődnek, viszont itt válnak tudatosan rendszerezetté. Születésünk
pillanatában megkezdődik a kapcsolatunk a külvilággal, és az onnan érkező
ingerekre reagálva alakítjuk mindennapjainkat. A csecsemők ekkor még csak a
létfenntartáshoz szükséges eszközöket használják, azonban hamarosan felismerik
a viselkedésük lehetséges következményeit, és ettől kezdve, már használják is
azt a tudást, ami részint genetikailag kódolt, részint pedig empirikus. Először
csupán elismerésért, később már materiális javakért igazítják a fennálló
igényekhez viselkedésüket. Ekkor kezdik el megismerni a különböző szerepeket és
azok helyét a családban. Ugyanakkor hiba lenne számítással vádolni
csemetéinket, hiszen egyrészt az ő értékrendjükben, még csak a kellemes és a
kellemetlen fogalmak léteznek, másrészt pedig mi, szülők (természetesen nincs
szó képzavarról, hiszen bár azt írtam, hogy születésünk pillanatában, most
pedig már mint szülő jelenek meg, de ez nem csak, hogy lehetséges, de valós is)
tudatosítjuk gyermekünkben, hogy milyen viselkedésért, milyen jutalomra
számíthat, ahogy ezt tesszük a kutyák kiképzésénél is. De vajon
kijelenthetjük-e, hogy ezzel a kényszerrel megalázzuk öntudattal rendelkező
utódainkat? Úgy gondolom, hogy nem, de semmiképpen sem általánosan, hiszen a
játék nem egyoldalú, néha mi is „lemegyünk kutyába”, ha úgy gondoljuk, hogy
ezzel egy plusz mosolyt csikarhatunk ki leendő unokánk, leendő szülőjéből. Ez
az a pont, ahol kijelenthetjük, hogy a viselkedésformák egymáshoz igazítása
kétirányú folyamat. Ha ezt a társadalom hierarchiájában vizsgáljuk, akkor
csupán a visszahatás mértékében látunk különbséget, hiszen egy demokratikus
berendezkedésű rendszerben az egymásra utaltság mindkét irányban létező és
kölcsönös. A rétegződés mértéke sem mutat túl nagy különbséget, hiszen míg egy
középvezetőnek is elsősorban a felettesével és a beosztottjával van napi
kapcsolata, addig gyermekünknek sem csak szülei vannak, hanem megjelennek a
neki „alárendelt személyek” is, a játékai, amikkel, főleg kétéves kortól, a
szerepjátékok megjelenésétől kezdve, hasonló módon fog bánni, mint mi, vele.
Nem elhanyagolható a kisebb testvér esetleges jelenléte sem, azon belül is a
vele való viszony felépítettségének hasonlósága saját beágyazódásával. Ez akár
egy kontrol is lehet, ami rámutat, hogy viselkedésünk miként csapódik le, a
felügyeletünkre bízott személyben.
Egyfajta törzsfejlődésen
megy át a továbbiakban a szerepjáték, aminek elsődleges oka az értékítélet
megváltozása és a tudatosság egyre mélyebbre történő beépülése. A szerepet
játszó személynek egyre fontosabb az őszinteség látszatának megtartása, és a
célszeméllyel elhitetése. Valaki egyszer azt mondta, hogy a legfontosabb az
őszinteség, ha már azt is színlelni tudod, akkor nyertél. Ekkorra már túl
vagyunk egy-egy tábla csokoládé, vagy a másikoldalról egy-egy mosoly
kicsikarásán, és megkezdődik a pozíciók megszerzésére, majd megszilárdítására,
illetve megváltoztatására irányuló törekvések érdemre juttatása. Ennek a
folyamatnak a hossza elsősorban a különbségek mértékétől és a feljebb álló
személy toleranciájától és tűrőképességétől függ leginkább. Alaphelyzetben azt
mondhatjuk, hogy egyfajta lezárása lehet ennek az eseménysorozatnak gyermekünk
felnőtté válása, ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy bizonyos esetekben sokkal
nehezebb az elválás. Ennek általában két oka lehet, az egyik, hogy nem helyesen
választották meg a szerepek mélységét, és a kötődés, vagy inkább függés nem
feloldható, vagy csak sokkal nehezebben, a másik ok pedig a „kilépő fél”
felkészületlensége, és félelme a külvilágtól, aminek ugyan szintén lehet alapja
egy korábbi szerepzavar, de sokkal valószínűbb a személyiség alapvető
fejletlensége.
A társadalom elvárása a
családon belül a szülőktől, hogy biztosítsa a jövő generációk elhivatottságát
az aktuális rendszerhez, hogy felépítse bennük a hierarchia elfogadását, illetve,
hogy képviselje gyermekei érdekeit akár saját magával szemben is. A
gyermekektől ugyanakkor leginkább totális alkalmazkodást vár, ezenkívül pedig
azon vágy kimutatását, hogy az adott közösséghez kíván tartozni. A közösségek
ugyan hangoztatják az egyéniségek fontosságát, de nem biztosítják az ehhez
szükséges feltételeket, és előbb ítéli ezeket az embereket különcnek, mint hogy
megismerné a bennük rejlő lehetőséget. Összefoglalva kijelenthetjük, hogy a
társadalom azt várja a jelentkezőktől, hogy teljes mértékben simuljon a már
meglévő mintához, vagy legalábbis viselkedjen úgy, azaz játssza el a számára
megírt szerepet.
|
